Október 12-13.-án a Kolozsvári Protestáns Teológia vendégei voltunk dr. Somfalvi Edit, az intézmény oktatójának meghívottjaiként. Ugyancsak előadóként vettek részt a magyarországi Magyar Vakok És Gyengénlátók Országos Szövetségének három munkatársa: Németh Orsolya szakmai vezető, Puskás Anett ifjúsági referens, és Moni Imola gyógypedagógus.
Október 12.-én, kedden, a Teológia dísztermében került sor egy telt házas és sikeres előadásra, melynek során alapvető információkat hallhattunk magáról a látássérültségről, a látásvesztés okairól, annak mértékéről és kategóriáiról. “Látássérült emberek, vak emberek vagyunk, és nem látássérültek, vakok. Sokkal több bennünk és a látókban a közös tulajdonság, mint a különbség”- mondta Németh Orsolya szakmai vezető. A vak vagy gyengénlátó ember akadályoztatva van ugyan, de ezeket az akadályokat le lehet küzdeni, egyre több gyakorlással egyre rutinosabban és természetesebben. Nem kell a látássérült gyerekeknek és felnőtteknek kivonulni a családból, társadalomból. Nem kell lemondani sem a munkáról, sem a szórakozásról: a társas élet bármely formájában részt vehetnek a vak emberek is. A valós vagy valótlan társadalmi megbélyegzésnél sokkal fájóbb és mélyebb stigmákat okoznak saját maguknak a látássérült emberek vagy közvetlen környezetük. “Nem a társadalom rekeszti ki a vak embert, hanem a vak rekeszti ki magát a társadalomból”- mondta Butu Arnold Csaba, az EMLE elnöke. Ott lehet lenni a szociális terekben – akár virtuálisan, akár valósan -, a sportolási lehetőségek a sakktól a síig rendelkezésre állnak a vak emberek számára is. Hangos könyvek, előnarrált filmek, akadálymentesített társasjátékok, hangversenyek, koncertek, és szinte bármi, amit egy látó is igénybe vehet. Ha egy vak ember bezárkózik, marginalizálódik, és passzív életet él, az legtöbbször az érintett ember saját választásának eredménye. Mert a lehetőség megvan egy teljesebb és normálisabb életre, vagy annak megteremtésére.
Puskás Anett, az MVGYOSZ ifjúsági referensének szavaival élve, “miután elvesztettem a látásomat, először meg kellett tanuljak látássérültnek lenni, utána meg kellett tanuljak emberként élni”. Az akadályok leküzdése önmagunk elfogadásával kezdődik. Talán ez a legnehezebb.
Október 13.-án egy sokkal gyakorlatiasabb foglalkozásra került sor a Teológia harmadéves hallgatóival. A hallgatók kettes csoportokat alkottak, és miután a párok egyikének bekötötték a szemét, a másik fél segített neki a közlekedésben, vezette őt. Persze, néha tolta, rángatta, hátulról instruálta. Az élmény elementáris volt, egy hosszú élménybeszámoló következett a diákok részéről, majd egy kötetlen beszélgetés alakult ki a szakemberekkel.
Divatos szóhasználattal, a Kolozsvári Protestáns Teológián eltöltött két nap egy érzékenyítő esemény volt. De ez nem igaz, hiszen a hallgatóság – mind a professzorok, mind a diákok -, igen érzékenyen reagáltak az elhangzott információkra. A diákoknak – akik nemsokára papok, lelkészek, lelkipásztorok, spirituális vezetők lesznek -, szükségük van olyan speciális tudásokra, információkra, amelyek jó társként segíthetnek hivatásuk megélésében, a problémák és lehetőségek helyes felismerésében, a hit megerősítésében és a normális, teljes élet megélésében. Köszönjük dr. Somfalvi Edit professzor asszony meghívását, köszönjük a tanári kar és a diákság aktív figyelmét és érdeklődését. És köszönjük a Mindenhatónak, hogy megmutathattuk magunkat, beszámolhattunk a magyar anyanyelvű vak gyerekek és felnőttek jelenlegi helyzetéről. Isten áldását kívánjuk a jövendőbeli lelkészeink és lelkipásztoraink életére és munkásságára.
Hála és köszönet!
