A 2014-ben alapított Erdélyi Magyar Látássérültekért Egyesület az erdélyi magyar ajkú látássérültek érdekképviseleteként kívánja a közösséget szolgálni, olyan szervezetként definiálva magát, amely az állami és a civil szférában a kultúra-, az oktatás-, a sport vagy a mindennapok egyéb területén, tagjai érdekeit képes képviselni és megvédeni belföldön és külföldön egyaránt.

Céljai:
  • szervezeti keret biztosítása, melyben a látássérültek, illetve családtagjaik, ki tudják fejezni kívánságaikat, támogatásban részesülhetnek általános és specifikus állampolgári jogaik gyakorlásában
  • iskolai egységeket, kulturális-, sport-, nevelő és szakmai felkészítő központokat szervez, támogat és fejleszt, valamint biztosítani óhajtja a szervezeti keretet, a szakszemélyzetet és a szakterületi segítségnyújtást
  • társadalmi problémákra igyekszik megoldást találni, amellyel a látássérült személyek szembesülnek egy megfelelő életvitel kialakítása és a társadalomba való természetes beilleszkedésük során, másrészt előtérbe helyezi a rendelkezéseket, erkölcsi előírásokat és a belföldi, illetve európai törvényes követelményeket, amelyeknek a társadalom összességében meg kell feleljen annak érdekében, hogy a nemlátók egyenlő jogoknak örvendjenek, valamint, emberi képességeikhez mérten, hozzájárulhassanak a társadalom fejlődéséhez
  • összefoglalja mindazon belföldi és nemzetközi törvényes előírást, amelyek tagjainak jogait szabályozzák a társadalom fejlődésének és az életszükségletek viszonyában, jogszabályterveket dolgoz ki, amelyeket az illetékes hatóságok elé terjeszt, javasolja a meglévő előírások módositását, részt vesz a nemlátók jogait szabályozó törvénytervezetek és jogszabályok nyilvános megvitatásában
  • részt vállal a felnőtt vakok elemi rehabilitációjában, átképzésében, a társadalmi reintegrácóját segítve
  • igény szerint segít a segédeszközök kiválasztásában és beszerzésében
Az iskolaprojekt
Lumina in tenebris clariora sunt.

2017-ben fogalmaztuk meg elsődleges célkitűzésünket és 2018 óta dolgozunk egy önálló, magyar tannyelvű, bentlakásos, speciális oktatási intézmény létrehozásán vak, alig- és gyengénlátó gyerekek számára, rendkívűl fontosnak tartjuk a 99 éve szünetelő magyar látássérült gyermekek anyanyelvű oktatásának újraindítását.

Statisztikai adataink szerint, a három székelyföldi megyében 193 magyar nemzetiségű látássérült gyerek él, melyből mindösszesen 13-an tanulnak szegregált, román tannyelvű intézményben, nagy részük integráltan tanul, de sajnos számottevő az iskolai intézményt nem látogató gyerekek száma, főleg a falusi környezetben élők körében. Ugyanakkor jellemző a korai iskolaelhagyás is, ennek eredményeként tudható be a látássérült értelmiségi réteg szinte teljesnek mondható hiánya. Meggyőződésünk, hogy a diplomával, szakmával, jövedelemmel, tehát perspektívával rendelkező látássérültek erdélyi magyar közössége képes lesz egy olyan minőségű kulturális, gazdasági és civil önszerveződésre, mely példaértékű életmodellt fog nyújtani minden látássérültnek és nemcsak.

Jelenleg Romániában hét szegregált intézmény látja el a vakok és gyengénlátók oktatását, ezek egyikében sem folyik magyar tannyelvű oktatás. Egyedül a kolozsvári intézményben van lehetőség magyar nyelvű, opcionális foglalkozásokra, melynek keretein belül egy lelkes magyar tanárnő mesékkel, versekkel, irodalmi művekkel ismerteti meg a gyerekeket. Bár alkotmányos jog az anyanyelven való tanulás, melyet a 448/2006-os fogyatékosügyi törvény is kihangsúlyoz, megerősítve a látássérültek számára is az anyanyelven való tanulás jogát, évek, évtizedek alatt nem történt semmi érdekvédelmi képviselet hiányában. Ezt a helyzetet felismerve tűztük zászlónkra az oktatás ügyét, folyamatosan dolgozva azon, hogy az áldatlan állapotot megoldjuk, megszüntessük.

Nagy munka áll mögöttünk, de eltörpül amellett, mely még ránk vár, nemcsak az oktatási intézmény létrehozásán kell dolgoznunk, a látássérültekre specializálódott magyar gyógypedagógus képzésben is szerepet kell vállalnunk, előre tekintve, hiszen a gyógypedagógia ezen ágában még képzés sincs napjaink Romániájában.

Összegezve eddigi munkánkat, véleményünk szerint, mely az érintett szülőkkel, székelyföldi és magyarországi gyógypedagógusokkal való beszélgetések alapján, valamint az erdélyi magyar látássérült gyerekek helyzetét elemezve formálódott, szükségesnek látjuk az önálló, szegregált, bentlakásos és magyar tannyelvű oktatási intézmény létrehozását. Meghallgattunk nagyon sok véleményt, pro és kontra, szakemberek és nem szakemberek véleményét egyaránt, melyek egyáltalán nem nevezhetőek egybehangzónak az integrált vs. szegregált oktatás tekintetében. Azt azonban kijelenthetjük, hogy az elméleti pedagógusok az integráció, míg azon pedagógusok, akik a gyakorlatuk során foglalkoztak látássérült tanulókkal a szegregáció mellett teszik le voksukat. Ugyanakkor az is nyilvánvaló számunkra, hogy azon felnőttek, akik speciális oktatásban részesültek, még ha rövidebb ideig is, olyan kompetenciák birtokába jutottak, melyek önbizalommal töltik el őket, önellátóak és önállóak. Egyáltalán nem mindegy, hogy a látássérült gyerek ösztöneit kihasználva, továbbfejlesztve és formálva készítjük fel az életre, vagy már felnőttként próbáljuk az önállóságra, közlekedésre tanítani, miután a szakemberek segítségének hiánya miatt már tévesen rögzültek dolgok, a mássága miatti akadályok frusztrálttá, félénkké és visszahúzódóvá tették vagy egyszerűen azért nem lett önálló, mert mindig volt segítség. Nem kifejezetten a segítségnyújtás neveli kiszolgáltatottnak az egyént, hanem, mint ahogyan már benne van a szóban, a kiszogálás, mely egyfelől érthető módon a szülők részéről a túlzott féltésből másfelől a szakmai háttér hiányából fakad. Mindenképp ki kell hangsúlyoznunk, hogy mi a fokozatos integráció hívei vagyunk, tehát az elemi oktatást szegregáltan, az általánost félintegráltan, ahol a látássérült gyerekek a szünetekben és iskolán kívűli tevékenységek alkalmával találkoznak látó társaikkal, míg a gimnáziumi oktatást kizárólag teljesen integráltan kívánjuk megvalósítani. Ugyanakkor szeretnénk szakmát is tanítani azon gyerekek számára, akik nem tudnak, akarnak középiskolát végezni, képességeik nem teszik lehetővé annak elvégzését. Fontosnak tartjuk megemlíteni azt a tényt, hogy mi alternatív megoldást szeretnénk nyújtani azoknak a szülőknek, akik jelenleg az integrált oktatást magyar nyelven, vagy a szegregált oktatást román nyelven választották és választási lehetőséget azon szülőknek, kik a kiskorú látássérült gyerekeik részére keresik a számukra legmegfelelőbb oktatási intézményt és formát, követve ezzel a nemzetközi viszonylatban is jól bevált módszereket. Tudatában vagyunk, hogy nagy és nemes célkitűzésünk, tervünk van, olyan témához sikerült nyúlnunk, mellyel az utóbbi évtizedekben senki nem foglalkozott és melynek elérésében összefogásra és tetemes összegre rúgó anyagi finanszírozásra lesz szükség. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy a román állam segítségére nem nagyon számíthatunk, erre az elmúlt majd egy évszázad, mely idő leforgása alatt a magyar ajkú látássérültek anyanyelvi oktatása terén az állami szféra felől semmilyen lépés nem történt. Példát véve és felbuzdulva az első erdélyi, a Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Intézetének történetéből, mely kezdeményezés szintén a civil szféra irányából indult és annak hathatós segítségével valósult meg, elérkezettnek látjuk az időt, hogy felkaroljuk kis sorstársaink ügyét, dolgozzunk legjobb tudásunk szerint azon, hogy létrejöjjön, felépüljön és beinduljon a látássérültek speciális, magyar tannyelvű, bentlakásos oktatási intézménye Székelyudvarhelyen. E települést ideálisnak tartjuk, mert Erdély egyik legmagyarabb települése, ugyanakkor a székely anyaváros címe mellett iskolavárosnak is nevezik, jogosan, nagymúltú és erős oktatási intézményei miatt, mely intézmények és annak tanárai biztosíthatják az általános illetve a középiskolai képzést a látássérült tanulóink számára.

A múlt
Ki a múltat nem ismeri, az a jövőt nem érdemli.

Erdélyben Kolozsváron nyitotta meg először kapuit a Kolozsvári Vakok Országos Államilag Segélyezett Intézete 1900. október 15.-én, a Kolozsvár Szabad Királyi Város Tanácsának döntése és támogatása eredményeként. Pozsonyban 1825-ben, Budapesten 1826-ban Herodek Károly vezetésével, Bécsben 1804-ben, Párizsban 1784-ben Valentin Haüy vezetésével, Drezdában 1790-ben, Liverpoolban 1890-ben Edinburghban 1793-ban, Szentpétervárott 1806, Amszterdamban 1808, Münchenben 1836, Temesváron 1901-ben nyíltak meg a hasonló intézmények. 1898. szeptember 10-én vesztette életét Genfben Erzsébet magyar királyné, ekkor Kolozsvár a királyné emlékére egy vakok számára fordítandó alapítványt hozott létre, majd kimondta, hogy az alapítványt egy vakok számára létesített intézmény felállítására fordítja. A másik mozzanat a vakok összeírása 1899-ben Magyarország keleti felében. Ebből kiderült, hogy a budapesti intézeten kívül is szükséges egy vakokat segítő tanintézet felállítása. Az összeíráskor 470 vak fiatalt találtak, kik közül csak 38 részesült valamelyes házi oktatásban. 175 olyan 14 év alatti vak gyermeket választottak ki, akik alkalmasak lehetnek a kolozsvári oktatásra, ezek szüleinek hivatalos felszólítást is küldtek. Az 1900-as év októberében megnyílt Vakok Kolozsvári Országos Államilag Segélyezett Intézetének különösen érdekes és hányattatott sorsáról szinte alig lehet valamilyen történeti, pontosabban, megbízható történeti munkát föllelni.

Katona Lajos, a kolozsvári intézet egykori matematika tanára (1968 -2003 között oktatott a kolozsvári intézetben) jelentetett meg egy tudományos igényű történeti munkát az elmúlt években „A vakok kolozsvári intézetének története 1900-1920 között” címmel. Archív történeti leírásokat olvashatunk még a két világháború közötti helyzetéről az intézetnek, de az elmúlt több mint 100 évet felölelő, hiteles és tudományos igénnyel megírt más történeti munkával nem találkozhatunk. A továbbiakban a Katona Lajos által dokumentált anyagra, illetve az ennek kapcsán született írásokra hagyatkozva ismertetjük a látássérültek intézményesített oktatásának történetét (Katona, 2016; Gaál, 2018)

 

Azt tudja az utókor, hogy a vakok intézetének felállításban Szvacsina Géza egykori polgármester játszott vezető szerepet. A városi közgyűlés 1899 elején 19 tagú felügyelő bizottságot nevezett ki a projekt irányítására, ebben tanárok, lelkészek, ügyvédek és gazdagabb polgárok vettek részt, elnökül Szvacsina polgármestert választották.

A bizottság 1899. április 4-én tartotta első ülését. Ezen elfogadták a vakok intézetének tervezetét, s azt felküldték a minisztériumba jóváhagyás végett. A városi közgyűlés 1899. december 22-én elfogadta a felügyelőbizottság összes javaslatát, s felhatalmazást adott megfelelő helyiség kibérelésére. Az intézet alapszabályát 1900. március 27-én a kultuszminiszter jóváhagyta.

Június 25-én a városi közgyűlés tudomásul vette, hogy az állami költségvetésben 3000 korona évi segélyt határoztak meg és irányoztak elő az intézet részére, s a kultuszminiszter ígéretet tett egy szaktanerő kiküldésére. Így 1900. őszén, tíz beiratkozott vak növendékkel a minisztérium által Budapestről kirendelt Vucskits János szaktanár vezetésével a Honvéd utcában megnyílt a Vakok Országos Intézete. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól jóváhagyott, 8 fejezetből és 17 paragrafusból álló Alapszabály határozta meg a működési kereteket. Az intézet célja a magyar állam kötelékébe tartozó, bármily nemzetiségű és vallású fiú és leány vak gyermekek közül felvetteket az elemi népiskolának megfelelőleg képezni és valamely iparágra kitanítani. A képzés öt évig tartott, ebből három évben ipari oktatás is folyt. A tantárgyak között a szokásos tárgyakon – számtan, nyelvtan, földrajz, történelem, természetrajz, torna-, rajz- és énekóra – kívül ilyeneket soroltak fel: érzékeltető oktatás, kézügyesítő gyakorlatok, írás-olvasás latin betűkkel, írás-olvasás Braille-jegyekkel. Az ipari oktatás három irányú: kefekötés, nádszékfonás, kosár-, szalma- és gyékényfonás. Az intézet fenntartását a minisztérium és Kolozsvár törvényhatósága mellett a jótevők biztosították, illetve (és nem utolsó sorban) az akkor már országszerte igen hatékonyan működő Vakokat Gyámolító Országos Egylet. A diákok felvételének körülményeit az intézet belső működési szabályzata írta elő. Csak olyan 8 és 14 év közötti gyermekeket vettek fel, akiknek nem volt a vakságon kívül más testi vagy szellemi fogyatékossága. Azokat, akik már valamilyen elemi osztályban képzést kaptak, 16 éves korukig felvették. 16 és 18 év közöttieket csak ipari tanfolyamra fogadták korlátozott számban. A növendékek lehettek bentlakók vagy kintlakók, nem volt kötelező tandíj, de a bentlakók egy része étkezési hozzájárulást kellett fizessen (tápdíj).

Szünidőben a növendékeket hazaengedték, s felhívták a szülők figyelmét, hogy gyakoroltassák a fiatallal az intézetben tanultakat. 1914-ig az évi jelentésekben 135 növendék neve bukkant fel. Ezek 47 vármegyéből jöttek, 22-en árvák voltak. A szülők kevés kivétellel a legszegényebb társadalmi osztályhoz tartoztak. Úgyhogy a havi tápdíjat is csak kevesen és késve fizették be. Az intézetnek állandó szemorvosa volt a zsidó temetőben nyugvó dr. Mezei Sándor (1867–1933). Ő állapította meg a vakság okát és a látásminőséget. Itt tudjuk meg, hogy a növendékek 47 százaléka teljesen vak volt, 21 százaléka fényérzékeny, 2 százaléka ujjolvasó, valamint 30 százaléka nagytárgylátó.

A kolozsvári Vakok Országos Intézete tanügyi szempontból a mindenkori minisztérium fennhatósága alá tartozott. A tanári kar tagjai a Budapesten 1897-től működő Vakok Országos Magyar Királyi Nevelő- és Tanítóképző Intézetben készültek fel. A gazdasági ügyeket a város által kiküldött felügyelő bizottság intézte. Ennek elnöke a mindenkori polgármester. Anyagi ügyekben az intézeti igazgató a felügyelő bizottságnak alárendelt volt, annak intézkedéseit köteles volt elfogadni. A felügyelőbizottságba az elnök-polgármesteren és a mindenkori igazgatón kívül 12 tagot választott a városi közgyűlés, ötéves időszakokra. A felügyelőbizottság képviselte az intézetet jogi szempontból. Határozatait szótöbbséggel hozta. Ez kezelte az intézet alaptőkéjét, a segélyeket, döntött a segédszemélyzet felvételéről és elbocsájtásáról, a növendékek felvételéről, az építkezésekről, s ellenőrizte a minisztériumtól jóváhagyott tanrend betartását. A felügyelőbizottság havonta legalább egyszer ülésezett. Az üléseket az elnök hívta össze, aki a bizottsági határozatok végrehajtását is ellenőrizte, ő vezette a levelezést és írta alá a pénzutalványokat. Az intézeti igazgató volt a bizottság előadója. Feladatkörébe tartozott az oktatók és a diákok ellenőrzése, a belügyek vezetése, az évi jelentések megszerkesztése. Az intézet tőkéjét a város főpénztárnoka kezelte, számadásait a felügyelőbizottság elé terjesztette, ez pedig a városi közgyűlés tudomására hozta. Végül a kimutatásokat a minisztériumba is felterjesztették. Érdemes felsorolni a teljesség igénye nélkül egy pár illusztris támogatót is. Amint már említettük, a kolozsvári intézetet a magyar királyi kincstár támogatta évi 3000 koronával. Ezen kívül, az intézet támogatói és létrehívói között olyan nevekkel büszkélkedhet, mint Szvacsina Géza kolozsvári polgármester, dr. Nemes Ferenc tanácsnok, Bíró Béla apátplébános kanonok, Balogh Károly tanár, Dávid Antal birtokos, Deáky Albert ügyvéd, Dobál Antal ügyvéd, báró Feilitzsch Arthur képviselő császári és királyi kamarás, Ferencz József unitárius püspök, Gajzágó Manó tiszti ügyész, Gámán Zsigmond kereskedelmi és iparkamarai titkár, Grátz Mór evangélikus lelkész, Kiss Sándor kereskedelmi igazgató, Magyary Mihály lapszerkesztő, Pollák Lajos felügyelő, Szász Domokos református püspök, Sándor József képviselő, az EMKE alelnöke és főtitkára, Salamon Antal városi tanácsos, Szekula Ákos, az Adria Biztosítóház kolozsvári vezérfelügyelője és Taritzky Ferenc a siketnéma intézet igazgatója. Ezekből a történeti nevekből alakult meg a felügyelőbizottsága is az intézetnek.

Az alapítók sorában első helyen kell említeni Berde Mózest, aki végrendeletileg 10000 koronát hagyott a Kolozsváron felállítandó vakok intézete javára, amit kamatostól Ferencz József unitárius püspök 1899 április 14-én tett le az intézet asztalára (11250 korona kamatokkal együtt). De az intézet alapító támogatói között voltak özv. gróf Bethlen Gáborné, báró Offermann Győző, gróf Béldi Ákos, gróf Kirmayer Károly, Hegedűs Sándor, Szabó János , Majláth Gusztáv erdélyi római katolikus püspök, Bulyovszky Lilla színésznő, gróf Teleki Árvéd, a Lészai család, Barcsai Domokos. Általában 6000 koronával támogatták az intézetet. Mindezeket betetőzi a Groedel Testvérek 100.000 koronás alapítványa, a (mai lottónak megfelelő) Magyar Királyi Államsorsjáték 25000 koronás alapítványa, és a 4788 koronás készpénz adománya. A pártolók jegyzékében 274 név olvasható.

Szvacsina Gézát nyugalomba vonulásakor, 1913-ban díszelnökké választották, utóda, Haller Gusztáv polgármester vette át az elnöki széket.1903. november 12-én Vucskits János helyébe Schannen Pétert nevezte ki az intézet élére a minisztérium, s ő 1920 körüli megszűnéséig vezette az intézetet. A Vakok Országos Államilag Segélyezett Intézete rövidesen saját otthonhoz jutott. A Süketnémák Államilag Segélyezett Országos Intézete Honvéd utcai telkének Zápolya utca felöli végében emelték az új, Gyalus László tervezte épületet 1902–1903-ban, 100.000 korona költséggel. Az Erdélyrészi Építőtársaság nyerte meg a kivitelezési pályázatot. 1903 őszétől itt, a Zápolya utca 17/b szám alatt folyt az oktató-nevelő munka. Az egyemeletes épület alagsorában kialakítottak szolgalakást, földszintjén pedig igazgatói lakrészt. A földszinten 12 lakószoba, 2 konyha, 2 fürdőszoba és 5 vízöblítéses árnyékszék volt – ezekből feltételezhetőleg 3 szoba, 1 konyha, 1 fürdőszoba és 1 árnyékszék az igazgatói lakást képezte. Az emeleten 27 lakószoba, 4 konyha, 5 fürdőszoba és 8 árnyékszék létesült.

A diáklétszám gyors növekedése már egy pár év múlva szükségessé tette a bővítést, újabb épület emelését. Ehhez sikerült a közeli Honvéd utcai 23–25. számú telket megvásárolni, ahova 1914-ben megkezdték egy új – valószínűleg Hajós Alfréd tervezte – kétemeletes épület felhúzását. Azt remélték, hogy az 1915/16-os iskolai évet már új épületben kezdhetik meg.

Közbeszólt a világháború, s az új épület a földszint és az első emelet táján félbemaradt. Közben a Zápolya utcai épületet is lefoglalták hadi célokra, amelyből kórház lett – a világháború után a román hatalom ortopédiai kórházként működtette. Az új Honvéd utcai épületet 1925-re emelték fel, s abban indították be a vakok román nyelvű oktatását. A Honvéd utcai saját vásárlású telek és a rajta lévő félig befejezett épület a kolozsvári intézet saját célvagyona. 1 hold és 335 négyszögölről van szó, amihez egy 1292 négyszögöl méretű gyümölcsös is tartozott. Fontos kihangsúlyozni, hogy ennek a célvagyonnak a telekkönyvi bejegyzése, az adásvételi szerződése a mai napig megtalálható levéltári archívumokban. Náray-Szabó Sándor miniszteri tanácsos, későbbi államtitkár 340.000 pengőt biztosított a költségvetésből, ehhez jött még a vakok alapjából 300.000 pengő az adásvételhez, amit a vakok intézetét felügyelő bizottság gyűjtött össze és gazdálkodott ki 13 év alatt az intézethez érkező adományokból, felajánlásokból.

Érdekes (hozzávetőleges) adat, hogy ez az összeg napjainkban (2018-as forint értékére átszámolva) 1,25-2 milliárd forintra tehető. 1933. február 23-ig semmiféle változtatás nem történt. Ekkor azonban a „Principesa Elena (Helena hercegnő) népjóléti intézet, román hatalomátvétel után sokáig működő anya- és csecsemővédő intézet elődje a kolozsvári járásbíróságtól, mint telekkönyvi hatóságtól kérte az 1 hold és 335 négyszögöl területű ingatlannak és a rajtalévő épületnek a saját nevére való áttelekkönyvezését. Ez az áttelekkönyvezés 1938. március 8-án 2437. szám alatti végzéssel meg is történt. Ezt megelőzte egy igen fontos jogi aktus: a vakok kolozsvári intézete több hasonló közintézménnyel együtt az oktatási minisztérium főhatósága alól kikerült és az egészségügyi minisztérium hatáskörébe került át. Így sokkal könnyebb volt az anya- és csecsemővédő intézetet rátelepíteni a vakok intézetére s ezzel, valamint egyéb közigazgatási intézkedéssel megszüntettek minden történeti jogot, ami a vakok kolozsvári intézetét körülbástyázta. A Vakok Kolozsvári Országos Államilag Segélyezett Intézete jogi személyiségként megszűnt létezni. Célvagyona, ingatlanvagyona, készpénzvagyona eltűnt.

A második bécsi döntést követően a felszabadult 11 akkori vármegyében a katonai parancsnokságok által készített statisztikák szerint 52 hat-tizenkét éves, 38 tizenhárom-tizennyolc éves világtalan fiút és leányt tartottak számon, a vakok intézetében 31 vak fiú volt. Ez összesen 121 hat – tizennyolc éves vak fiú és leány, a 18 évesnél idősebb fiatalokról nincsenek adatok. A Vakokat Gyámolító Országos Egylet újra aktivizálta magát, újra életbe léptették az Egylet és az Oktatásügyi Minisztérium között létrejött szerződésekbe belefoglalt kötelezettségeket és jogokat.

A Vakok Világa című folyóirat 1941. évi áprilisi számában a következőképpen summázza a kolozsvári iskola létjogosultsága és egyben bátor célja melletti elköteleződést: „mert a vakok kolozsvári intézetének rendeltetése az, hogy az erdélyrészi tanköteles, és tanköteles koron túllévő vakok intézete legyen, s mint ilyen, a vakok intézete nem menház, ahol a szerencsétlenek ellátásáról történik gondoskodás, hanem iskola, ahol a vak gyermekek rendes iskolai nevelésben részesülnek és emellett olyan iparra képeztetnek ki, amivel kenyerüket megkereshetik”.

Tudomásunk szerint a második világháború után, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején az új rezsim iskolai vezetése kidobta, elégette és megsemmisítette a régi magyar nyelvű iratokat és a hatalmas szakkönyvekből álló könyvtárat is. A Vakok Kolozsvári Országos Államilag Segélyezett Intézetét 1920-ban átveszi a román államhatalom, ezután Institutul de Orbi din Cluj (1920–1935, Vakok Kolozsvári Intézete), illetve Aşezământul pentru Asistenţa Orbilor (1935–1940, Vakokat Segítő Intézmény) az elnevezése. Az 1940-es visszacsatolást követően négy évig a Vakok Állami Intézete nevet viselte, majd 1945-ben visszakapta 1940 előtti nevét. 1951 és 1958 között Şcoala Specială de Orbi (Vakok Speciális Iskolája), 1958-tól 1978-ig a Şcoala Medie Specială pentru Orbi (Vakok Speciális Középiskolája), azután Şcoala Generală Specială pentru Orbi (Vakok Speciális Általános Iskolája) a hivatalos neve. 1990 óta Liceul pentru Deficienţi de Vedere (Látássérültek Líceuma) az elnevezés.

(Forrás: Katona Lajos)