2019. október 15.-én, a látássérültek és a fehérbot nemzetközi napján, a Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete szervezésében egy egész napos rendezvényre kerül sor Székelyudvarhelyen.

A rendezvény sorozat a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány által szervezett “Odaadó est” adománygyűjtő esemény alatt és után összegyűlt nagylelkű és jelentős összeg által valósulhatott meg. A felajánlásokat és adományokat ezúttal is szívből köszönjük. 

A rendezvény nyitómozzanataként, a jelen lévő mindegy 20 látássérült gyerek fehér botot vehetett át egyesületünk elnökétől, melyek segítségével egy hosszabb körsétát tettek kisérőikkel a város központjában. 

Ezt követően lehetőség nyílott látó és látássérült gyerekeknek, felnőtteknek kipróbálni magukat sakkban, kártyajátékban, malomban vagy akár amőba játékban Ágoston György játékmester és Hajdó Ernő egyesületünk elnökének vezetésével. 

Ezzel párhuzamosan egy szakmai kerekasztal beszélgetésre került sor, amelyen pedagógus szakemberek, intézményvezetők, egyesületünk tagjai, a Babeș Bolyai Tudományegyetem szakemberei, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének munkatársa, illetve még sokan mások vettek részt. 

A délutáni órákban részt vettünk a Rotary Club által adományozott bronz dombormű ünnepélyes átadási ceremóniáján. A bronz dombormű Székelyudvarhely belvárosát formázza, vak és gyengénlátók számára Braille írással ellátva, így a látássérültek is “láthatják” a történelmi belvárosi részeit a városnak.

A budapesti Ver-deco Művészeti Kör „Tapintható Tárlat” című vándorkiállításának megnyitóján vettünk részt ezután, a polgármesteri hivatal Szent István termében. A kiállított képek és képzőművészeti alkotások 3D-s módszerrel készültek, kitapinthatóak, így a látássérülteknek és a látóknak is egyaránt maradandó esztétikai élményt nyújtottak. 

Ezt követően, a nap fénypontjaként, látássérült gyerekek ajándékoztak meg egy kulturális műsorral, ugyancsak a Szent István teremben. 

Köszönjük az UIET önkénteseinek, köszönjük barátainknak, támogatóinak, a résztvevő látássérült és látó gyerekeknek, fiataloknak és felnőtteknek a hathatós segítséget!

Rólunk írták:

Az egymásra figyelés napja 

Tegnap a látássérültek és a fehér bot nemzetközi napján, a Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete szervezésében egész napos rendezvénysorozat volt Székelyudvarhelyen. Idén a fiatal generáció került előtérbe. Délelőtt 11 órakor a Márton Áron téren gyülekeztek a látássérült gyerekek és kísérőik, hogy átvegyék az egyesület munkatársaitól a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány (SZKA) által támogatott fehér botokat, hogy azokkal induljanak a városközpontot megkerülő sétára. Hajdó Ernő, a Romániai Magyar Nemlátók Egyesületének elnöke elmondta: a fehér bot napján kiemelten a gyerekeken van a hangsúly, hiszen ők a következő generáció, és nem mindegy, hogyan nőnek fel, milyen szemléletet visznek tovább. Jelenleg az országban nincs magyar oktatás számukra, az egyesület kezdeményezésére a közeljövőben ezt Székelyudvarhelyen szeretnék elindítani. 

– Az egyesület úttörő munkát vállalt, ami a gyerekeknek, fiataloknak nemcsak az iskoláztatást, hanem a társadalomba való beilleszkedést is segítené munkahelyek teremtésével. Udvarhelyen legalább hatvan személyről tudunk, akik visszavonultan élnek, nem mozdulnak ki sehová, ezért a fiatalokra kell fektetnünk a hangsúlyt, hiszen előttük az élet, családot kell alapítaniuk és be kell kerülniük a társadalom vérkeringésébe. A fehér bot segédeszköz, megtanítjuk a gyerekeket, hogy önállóan, kísérő nélkül boldoguljanak – mondta Hajdó Ernő. 

Csáki Rozália, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány elnöke arról beszélt, hogy a látássérültek önállóságát segíti és nagyban megkönnyíti a közlekedést. 

Délután közös – sakk, malom, amőba, kártya – játékra, illetve érzékenyítő játékokra hívták a résztvevőket, a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal Szent István termében pedig szakmai kerekasztal beszélgetést tartottak, ahol a magyar anyanyelvű, speciális oktatási intézmény létrehozásának szükségességéről beszélgettek. 

Este a budapesti Ver-deco Művészeti Kör Tapintható Tárlat című vándorkiállítását nyitották meg a polgármesteri hivatal Szent István termében. A kiállított képek és képzőművészeti alkotások 3D-s módszerrel készültek, kitapinthatók, így a látássérülteknek és a látóknak egyaránt maradandó esztétikai élményt nyújtanak. A kiállított alkotásokat október 24. és november 20. között a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban, november 30-tól a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban tekinthetik meg az érdeklődők. Ezt követően látássérült gyerekek kulturális műsorával zárult a hangulatos rendezvény, amely a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány által szervezett Odaadó Est adománygyűjtő programján kapott támogatásból és számos más támogató jóvoltából valósulhatott meg. 

A rendezvényre a kolozsvári látássérültek iskolájából érkeztek gyerekek, de jöttek Kovászna megyéből és Gyimesközéplokról is, valamint Udvarhelyszék és Csíkszék számos településéről. 

Ugyanakkor tegnap délután avatták fel ünnepélyesen a Berze Imre képzőművész által alkotott Tapintható láthatatlan bronz domborművet is a Kossuth Lajos utca sarkán, az alkotást a Rotary Club adományozta a városnak. 

(Nagyálmos Ildikó, Hargita Népe)

Fehérbot napi rendezvény Székelyudvarhelyen

A Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete 2019-ben először rendezett nagyszabású eseménysorozatot a fehérbot nemzetközi napján. A székelyudvarhelyi szervezet célja egy látássérültek oktatására specializálódott magyar tannyelvű elemi iskola létrehozása, így a rendezvény középpontjában is a vak és gyengénlátó gyermekek oktatási és társadalmi integrációjának ügye állt.

Az október 15-én megrendezett eseményen az MVGYOSZ-t Németh Orsolya és Nagy András munkatársak, valamint Tábor István coach, vakvezetőkutyával közlekedő látássérült személy képviselte.

Az eseménysorozat a látássérült gyermekek megajándékozásával kezdődött, akik egy-egy jó minőségű fehérbotot vehettek át. A folytatásban fehérbotos városi séta következett, majd a vak gyermekek oktatásával kapcsolatos szakmai fórum, látássérült és ép látású gyermekek részére közös játék, szemléletformáló programok, Székelyudvarhely tapintható városmakettjének ünnepélyes átadása, tapintható kiállítás megnyitó, zárásként pedig a helyi és kolozsvári látássérült gyermekek kulturális és szórakoztató műsora színesítette a napot.

Az egyesületet az MVGYOSZ a Bodor Tibor Hangoskönyvtár teljes állományának egy-egy példányával ajándékozta meg, így mostantól az erdélyi magyar látássérültek is több mint 4000 kötethez hozzáférhetnek anyanyelvükön a magyar- és a világirodalom klasszikusaitól a legújabb bestsellerekig számukra akadálymentes formában.

Az eseményről hamarosan részletes beszámolót teszünk közzé az MVGYOSZ Hírlevélben és a Vakok Világa folyóirat novemberi számában.

(Magyar Vakok És Gyengénlátók Országos Szövetsége hírlevele)

Látássérült gyermekek fehérbottal?!” – A fehérbot nemzetközi napja Székelyudvarhelyen

Soha nem hívták még fel a lakosság és a döntéshozók figyelmét Székelyföldön a vak és gyengénlátó emberek mindennapos nehézségeire olyan nagyszabású és gazdag programsorozattal, mint 2019-ben a fehérbot nemzetközi napján. A Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete Székelyudvarhelyen Látássérült gyermekek fehérbottal?! címmel egésznapos rendezvényre várta a környék magyar anyanyelvű látássérült gyermek és felnőtt lakóit, valamint családtagjaikat, a döntéshozókat, az oktatásügy szereplőit és minden szimpatizánst. Az eseményeken a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége is képviseltette magát: a szervezők meghívásának Németh Orsolya és Nagy András munkatársak tettek eleget.

Az október 15-ére tervezett események legfontosabb szereplői a látássérült gyermekek voltak, akik a szervezők ajándékaként egy-egy jó minőségű fehérbotot vehettek át a Márton Áron téren lezajlott megnyitón Hajdó Ernőtől, a Romániai Magyar Nemlátók Egyesületének elnökétől. Az elnök az átadáskor elmondta, hogy napjainkban csak elvétve látni fehérbottal közlekedő embert Székelyudvarhely utcáin, miközben több száz vak vagy gyengénlátó ember él csupán Hargita megyében. A gyermekeknek és szüleiknek a programot szervező szakemberek folyamatosan azt hangsúlyozták, hogy – Bár sokan a fehérbotra még mindig stigmaként tekintenek –, inkább az életüket megkönnyítő, az önállóságukat megnövelő eszközként kell gondolniuk rá és kézbe kell venniük. A kipróbálás jegyében a látássérült gyermekek, felnőttek és kísérőik közös fehérbotos városi sétára indultak, melynek során bejárták a belváros utcáit és parkját, illetve egy népszerű áruházba is betértek. A helyiek felfigyeltek a szokatlan látványra, érzékelhető volt, hogy Székelyudvarhelyen valóban nem mindennapos a fehérbotos emberek jelenléte.

A sétát követően a gyermekeket játékos programok várták a Márton Áron téren Ágoston György játékmester és Hajdó Ernő vezetésével. A látássérült és ép látású gyermekek olyan társasjátékokat próbálhattak ki, melyeket együtt is tudnak játszani. Emellett az ép látású testvérek, osztálytársak és érdeklődők játékos szemléletformáló feladatokat is teljesíthettek, természetesen bekötött szemmel.

Eközben a szülők, a szakemberek és döntéshozók a polgármesteri hivatal Szent István termében a látássérült gyermekek oktatásával kapcsolatos fórumon vettek részt Butu Arnold Csaba, az iskola projekt menedzserének vezetésével, melyen kötetlen beszélgetés keretében vitatták meg az erdélyi magyar vak és gyengénlátó gyermekek és fiatalok oktatási és társadalmi integrációjának nehézségeit. Erdélyben csaknem száz éve nincs magyar tannyelvű speciális iskola látássérült gyermekek részére. Az egyetlen kolozsvári intézményben románul folyik az oktatás, a magyar nyelv és irodalom csak fakultatív tantárgyként vehető fel. Sok szülő vagy magyar identitását hangsúlyozva, vagy egyéb érzelmi okokból nem adja be a kolozsvári intézetbe a gyermekét, így a gyakran csak elméletben működő integráció mellett bizony még a XXI. században is előfordulhat, hogy egy erdélyi magyar vak gyermek egyáltalán nem jár iskolába. A fórumra várták a szervezők a helyi általános és középiskolák képviselőit, ám ők nem jöttek el, annak ellenére, hogy gyakran hangsúlyozzák intézményeik befogadó voltát. A fórum résztvevői egyetértettek abban, hogy az iskolai nevelés, a tananyag elsajátítása és a közösségben való részvétel elengedhetetlen feltétele az egyének társadalomba történő sikeres beilleszkedésének. Ez pedig nincs másként a látássérültek esetében sem. Támogatásra azonban messze nemcsak az iskolai integráció terén van szükségük, hanem az élet számos egyéb területén is. Romániában teljes mértékben hiányzik a felnőttként megvakult személyek elemi és foglalkozási rehabilitációja, így nekik esélyük sincs a munkaerő-piacra és a társadalomba történő visszatérésre. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatói azt a problémát jelezték, hogy a magyar tannyelvű gyógypedagógus képzésben a látássérült emberek oktatása és rehabilitációja területén nem tudnak Erdélyben megfelelő, szintén magyar munkanyelvű gyakorlati helyet biztosítani a hallgatók számára, ezért is választják rendkívül kevesen a vak emberekkel való munkát. A fórum végkicsengése mégis pozitív volt, hiszen a társadalmi szemlélet formálásáért a látássérült emberek maguk is rengeteget tehetnek csupán azzal, hogy megpróbálnak minél inkább aktív és tartalmas életet élni, kimozdulni, tanulni és munkát vállalni.

Este fél hat tájban egy nagyobb csoport gyülekezett a Városháza tér Kossuth utcai sarkánál. A Budapesti Rotary Club képviselői és Székelyudvarhely polgármestere itt leplezték le a Tapintható láthatatlan program keretében elkészült huszonnegyedik városmakettet, mely Székelyudvarhely belvárosának egy részét teszi tapintás útján megismerhetővé a látássérült emberek számára. Az eddig átadott makettek közül ez a második, ami Magyarország határain kívül található (egyébként a másik is Székelyföldön van).

A nap zárásaként került sor a Ver-Deco Művészeti Egyesület Tapintható valóság című, 3D textil technikával készült képkiállításának ünnepélyes megnyitójára a Városháza Szent István termében. A tapintható tárlat Székelyudvarhelyen, majd Csíkszeredán és Szentegyházán lesz látogatható egészen november végéig. A megnyitót követte a székelyudvarhelyi és kolozsvári látássérült gyermekek kulturális és szórakoztató műsora, melyben versek, népdalok, örökzöld és mai slágerek hangzottak el, természetesen kizárólag magyar nyelven. Az előadók közül kiemelkedett tehetségével a mindössze tíz éves Endes-Ábrahám Ákos, aki versmondóként 2018-ban a III. Nemzeti VERSeny zsűrijétől elismerő oklevelet kapott és idén is beválogatták a verseny döntőjébe, melyre novemberben kerül sor Budapesten a Nemzeti Színházban.

Az MVGYOSZ ajándékkal készült az egyesület és látássérült tagjai részére. A Bodor Tibor Hangoskönyvtár CD állományának egy-egy példányát küldte el a szövetség az erdélyi magyar anyanyelvű látássérült gyermekek és felnőttek számára, de a tervek szerint hamarosan az online hangoskönyvtár szolgáltatáshoz való hozzáférésük is lehetővé válik.

(Németh Orsolya, az MVGYOSZ munkatársának bejegyzése)

A fehér bot napja – ilyen még nem volt Székelyföldön 

Látássérült gyerekek fehér bottal?! – ezzel a meghökkentő címmel tartottak egész napos rendezvényt kedden Székelyudvarhelyen: a Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete fehér botokat ajándékozott a térségbeli gyengén látó és nemlátó gyermekeknek. A látók „érzékenyítése” volt a program egyik kiemelt célja.

Október 15. a Fehér Bot Nemzetközi Napja ugyan, ám a térségben eleddig nem tartottak nagyszabású rendezvényt ezen a napon. A Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete (RMNE) megalakulása óta zászlajára tűzte a magyar nyelvű speciális oktatási intézmény létrehozását. A keddi rendezvény egyik kulcsfontosságú momentuma volt az a kerekasztal beszélgetés is, amelyen oktatási szakemberek, helyi elöljárók és hazai, valamint anyaországi civil szervezetek is részt vettek.

Amint azt Hajdó Ernő, az RMNE vezetője elmondta, óriási szükség lenne a magyar tannyelvű oktatási intézményre, ám az első lépés az, hogy a nemlátók is részt vegyenek a közösségi, mindennapi életben. „Azért kapjátok ezeket a botokat, hogy használjátok azokat” – hangsúlyozta a Márton Áron téren gyülekező gyerekeknek. „Manapság csak elvétve látni Székelyudvarhely utcáin fehér bottal, önállóan közlekedő nemlátókat. A fehér bot ebben az esetben nemcsak a vakok tájékozódási eszköze, de a látóknak is jelzi, hogy nemlátó közeledik – magyarázta Máthé Zsuzsa, az egyesület tagja.

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének támogatásával jó minőségű, minden napi használatra alkalmas fehér botot vehettek át a helybéli gyermekek, majd város körüli sétára indultak. Kora délután többféle társasjátékkal várták a vakokat és látókat egyaránt, majd a Tapintható láthatatlan című bronz domborművet is felavatták a Kossuth Lajos utca sarkán.

A székelyudvarhelyi Rotary Club által adományozott alkotás kettős célt szolgál, hiszen művészeti értéke mellett gyakorlati haszna is van: Székelyudvarhely városközpontjának kicsinyített, bronzba öntött mása, amelyen a nemlátók tájékozódhatnak. A bronz dombormű Berze Imre szobrászművész alkotása, a megvalósításban még részt vett Márton Huba geodéta, Várday Zsolt építész, Sánta Csaba öntőmester és Jakab Gyula kőfaragó. Az egész napos program a budapesti Ver-deco Művészeti Kör azonos, Tapintható Tárlat című vándorkiállításának megnyitójával, majd a látássérült gyerekek, fiatalok műsorával zárult.

(Székelyhon)

Ahogy a dolgok és az emberek láthatóvá válnak – Székelyudvarhelyen jártunk a fehérbot napján

Székelyudvarhelyről hazafelé, valahol a Farkaslaka és Szováta közti úton kanyargunk a reggeli napsütésben. Én a szokásos bámészkodás és gyönyörködés helyett – mert ez az út számomra mindig csodálatos és megunhatatlan – most az ismerőseim Facebook posztjait böngészem, különös tekintettel azokra, amiket a fehérbot nemzetközi napja apropóján írtak és osztottak meg akár az újságok, akár a látássérült emberek szervezetei, akár maguk az érintettek, hozzátartozók, vagy éppen a lelkes szimpatizánsok. Pörgetem át az eseményeket, lépek át a közhelyeken és frázispufogtatásokon, próbálom az érdemi tartalmat kiszűrni az idén valahogy kevésbé hangos médiazajból. Aztán, bizonyára nem véletlenül, egy bölcs és kiválóan író látássérült ismerősömnél rátalálok…

Úton vagyunk hazafelé. Mozgalmas és tartalmas másfél nap volt és egyetlen porcikám se vágyik vissza Magyarországra, Budapestre. Maradnék, maradnánk még. Mert itt valahogy mindig csodák történnek. Innen nem lehet csak úgy, könnyű szívvel, megérintődés nélkül távozni. Nekem most valahogy nagyon nem.

Még nyáron, talán már az erdélyi magyar látássérültek tábora előtt megkaptam a meghívást a Romániai Magyar Nemlátók Egyesületétől a fehérbot nemzetközi napjára szervezett eseményükre, de akkor még fogalmam sem volt, el tudom-e fogadni. Közben persze mindent megtettem, hogy itt lehessek. És így lett.

Október 14-én hétfőn pontban 10 órakor vágtunk neki a hosszú és várva várt útnak kollégámmal, Nagy Andrissal és a nyári táborban már megismert – sőt, számomra korábban sem teljesen ismeretlen – Tábor Istvánnal és hűséges vakvezetőkutyájával, Paklival. A célhoz vezető csaknem tízórás út alaposan csapattá kovácsolt minket, legalábbis közös élményből már az út során lett bőven.

Rögtön az indulás után újraterveztük az útvonalat, hogy István egy régi ismerősével összefuthassunk Nagyszeben mellett egy kávéra, így Andris számára ismeretlen útvonalon indultunk neki Erdélynek. A határ után aztán hosszúnak tűnő órát töltöttünk egy benzinkúton, hát, ott volt pár pillanat, amikor nem tudtam, mi lesz ebből… De utólag már ezen is csak jókat nevetünk.

Aztán hosszan haladtunk tovább az autópályán, amit kellemes változatosságként szakított meg egy kb. 40 kilométeres kitérő, ahol a még át nem adott pályaszakaszt elkerülendő, le kellett térnünk egy kis falvakon átvezető, meglehetősen hepehupás és kanyargós útszakaszra. Úgy éreztem, Andrissal most jött el a mi időnk, mintha csak ezt vártuk volna, hiszen az utazás előtt annyit beszéltünk már arról, milyen nagyon szeretjük az erdélyi szerpentines utakat és tájakat. Végre volt élmény, lehetett gyönyörködni a tájban, ahol mintha az idő is megállt volna, a szikrázó napsütésben és a valószerűtlen októberi nyárban, az út kanyarulataiban, bármiben. Az autó hőmérője 27 fokot mutatott, az út többször vasúti sínt keresztezett, ahol itthon már nem is látható bakter és bakterház tűnt fel, a semmi közepén pedig egy lángosos várta a megpihenni vágyó autósokat. Imádtam!

Aztán ismét az autópálya, majd Nagyszeben, kávé, Paklinak vacsora, egy kis pihenés. Közeledett az este, engem kissé aggasztott a hirtelen leszálló sötétség és a még előttünk álló 130 kilométeres, több mint kétórás út az ismeretlenben. A GPS persze rutinosan irányított, Andris ügyesen vezetett, én mégis éberen figyeltem az utat, mintha ez bármit is számítana. Kissé ijesztően hatottak a közvilágítás nélküli települések, az egyetlen percig sem egyenes utak, a jellegzetes hangot adó lassítósávok, itt-ott az autók közé futó, nem túl bizalomgerjesztő helyiek. Amikor ezek után Csabától azt az információt kaptuk, hogy riasztást adtak ki egy Székelyudvarhelyre betért medve miatt, tulajdonképpen már meg se lepődtem. Itt mintha mindig más dimenzióba lépnék.

9 óra tájban megérkeztünk. Hamar elfoglaltuk az István által szerzett, kényelmes szállásunkat egy udvarhelyi cég irodaépületének vendégszobáiban. Aztán Csabával, a Romániai Magyar Nemlátók Egyesülete iskolaprojektjének menedzserével, régi kedves barátommal, feleségével, Klaudiával, és Domonkossal, a szállásunk tulajdonosával vacsorázni mentünk. Közben Andris telefonjára is megérkezett a medvéről szóló riasztás egy valóban ijesztő hangjelzéssel társított üzenet formájában, románul. Csoda-e, ha ezek után a vacsora alatt jórészt medvetörténetek voltak napirenden, amiből mindenkinek volt: kinek saját, kinek mások elmondásából származó, kié valódi, kié csak tréfa.

Alaposan elfáradtunk, bőven volt már éjfél, mire ágyba kerültünk, bár ehhez hozzájárult az egyórás időeltolódás is.

Másnap Andrissal egy kávéval indítottunk a szállásunkon a helyi dolgozók vendégszeretete jóvoltából, majd reggelizni mentünk a nyári tábor után általam már megismert Alexandra cukrászdába, hogy aztán nekivágjunk a napnak, ami hosszúnak ígérkezett.

Az első stílusosan fehérbot napi történés éppen itt, az Alexandra mosdójában ért. Az egyszemélyes női mosdó foglalt volt, mikor az előtérbe beléptem, de hamarosan kijött egy hölgy és szó nélkül átadta nekem a terepet. Mire ismét kiléptem, ő épp elindult ki a külső ajtón, így a kézmosónál is szabad lett a pálya. Aztán, mikor én is kiléptem a folyosóra, hallottam, hogy elköszönnek egymással Andristól. Kollégám hamar el is mesélte, hogy a hölgy az iránt érdeklődött nála, hogy mi történt a szememmel. Meglepetésemben azt is elfelejtettem megkérdezni Andristól, hogyan jött rá a hölgy, hogy ismerjük egymást. “Na, kezdődik.” – Gondoltam.

A Márton Áron téren már felállított sátrak és kedves ismerősök fogadtak minket. Máté Zsuzsa, az egyesület munkatársa, mint főszervező, épp a regisztrációhoz készülődött, de ott volt Imola, az idő közben magyarországi tanulmányait már megkezdett fiatal gyógypedagógus is, hogy aztán sorban elkezdjenek szállingózni a táborból már ismerős gyermekek és szülők. Befutott Csaba és Ernő is, no és persze a kolozsvári gyermekek csapata Cseh Katalin magyar tanárnővel és egy régi ismerőssel. Holló Hajnalkát, aki azóta már férjezett nevén ismert, még a 90-es évek közepéről ismerem, amikor együtt nyaraltunk a Cimbora táborokban Csillebércen és Balatonalmádiban. Ő nem emlékezett konkrétan rám, de kiderült, hogy bizony sok közös ismerősünk van.

A megnyitón Hajdó Ernő, az egyesület elnöke átadta a megjelent vak gyermekeknek az ajándékba szánt fehérbotokat, aminek pár szót mondtam a használatáról, hogy aztán fehérbotos sétára induljunk a környéken. Mi vezettük a sort Imolával, így az együtt töltött egy óra alatt megtudtam, mi történt vele a tábor óta, hogy érzi magát Budapesten, meg még egy-két apróságról jól elcsevegtünk. Andris is ott volt a közelemben, figyelte a történteket. Ekkor bukkant fel újra az Alexandrában már látott hölgy komolynak tűnő fotóapparáttal a kezében, bizonyára újságíró vagy fotós lehetett. A nap folyamán többször is látta még Andris, ám sose derült ki, ki is volt valójában.

Sétánk átvezetett Udvarhely forgalmas városközpontján, keresztül a városi parkon, át egy népszerű áruházon, be a városháza közelében lévő szoborparkba, ahonnan aztán visszatértünk a térre, ahol játékok várták a látássérült gyermekeket és minden érdeklődőt. Ekkor már jött a telefon, hogy nagyon várnak engem a Városházán, ahol hamarosan kezdődött az oktatással kapcsolatos fórum.

Az 1896-ban épült székelyudvarhelyi Városháza igazán gyönyörű, impozáns és hangulatos épület pompás dísztermével, ami ma Szent István nevét viseli, hangulatos belső udvarával, csodás oszlopos árkádjaival, ráadásként egy gyönyörű erkéllyel, amit én nem láthattam, de Andris elmesélte. Maga a Szent István terem is ámulatba ejtően szép, hangulata engem a Vakok Iskolájának Nádor termébe röpített vissza. Ebben a pompás teremben került sor nem csak az oktatási fórumra, hanem az esti kiállításmegnyitóra és kulturális műsorra is.

Az oktatási fórum családias létszámban és légkörben zajlott. Fogalmam se volt, hogyan és mennyiben kell moderálnom a beszélgetést, sőt, egészen a kezdés pillanatáig abban se voltam biztos, hogy ez valamelyest az én feladatom, azt meg pláne nem tudtam, miről fogok beszélni. Az élettapasztalatom és a rutinom persze segített, de sok mindenre nem emlékszem, alaposan elfáradtam a beszélgetés végére. Csak remélni tudom, hogy értelmesnek tűnt mindaz, amit mondtam és hogy talán tudtam valami fontos üzenetet átadni.

Számomra az volt a legelszomorítóbb, hogy bár kaptak meghívást, a helyi iskolák képviselői egyáltalán nem jelentek meg. Úgy éreztem magam, mintha a 15-20 évvel ezelőtti Magyarország egy hasonló eseményén járnék valamikor az érdekképviseleti munkám hajnalán, megint mintha megállt volna az idő. Itt valahol nagyon hasonlóak a gondok, mint otthon, de talán mégis mások. A legmegdöbbentőbb számomra megint az volt – pedig ezzel már a táborban is szembesültem -, hogy Erdélyben még mindig megtörténhet, hogy egy magyar ajkú látássérült gyermek nem jár iskolába és hogy ez igazából nem tűnik fel senkinek. A másik dolgot, ami meglepett, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem gyógypedagógus képzésének oktatói mondták el. Azt tudtam, hogy a romániai gyógypedagógus képzésben nincs szakosodás, így az oktatók fontosnak tartják, hogy a hallgatók minden területen ismereteket és gyakorlatot szerezzenek. Szerintük nagy probléma, hogy Erdélyben nincs olyan látássérültekkel foglalkozó intézmény, ahol a gyógypedagógus hallgatóknak magyar munkanyelvű gyakorlati helyet biztosíthatnának. Talán erre is megoldást jelenthet a majdani magyar tannyelvű iskola?

A fórum után a már említett Hajnalka izgalmas, többnyire 3D-nyomtatással készült Braille-írás-olvasás oktató eszközeit nézegettem. Igazán érdekes kis gyűjtemény volt, némelyik eszköznek korábban még a létezéséről sem hallottam. Az eszközöket Hajnalka kutatta fel vagy találta ki, a 3D-nyomtatott tárgyakat pedig a férje készítette el. Egyik-másik tényleg nagyon ígéretesnek tűnt.

Jócskán benne jártunk a délutánban, mire a fórum végeztével ebédelni indultunk. A környéken zajló felújítás okozta útlezárások alaposan megviccelték helyi sofőrünket, Arnit, Csaba fiát, így fordulhatott elő, hogy Csabáék gyorsabban odaértek gyalog az étterembe, mint mi autóval. De mivel ekkorra már rég felvettük a helyi tempót, szinte biztos voltam benne, hogy semmiről nem fogunk lemaradni. Így is lett, ebéd után még az MVGYOSZ ajándékaként magunkkal hozott hangoskönyveket is volt időnk és lehetőségünk elvinni a közeli városi könyvtárba.

Bár nem az egyesület szervezte, a programba mégis beépült a Rotary Club és Székelyudvarhely Város Önkormányzatának közös eseménye. A Rotary Club “Tapintható láthatatlan” projektje keretében immár a huszonnegyedik tapintható városmakett került átadásra. A Székelyudvarhely belvárosának egy részletét ábrázoló bronz dombormű a második, ami Magyarország jelenlegi határain kívül – ahogy az egyik beszédben elhangzott “Belső-Magyarországon kívül” – található, a másik is Székelyföldön van. Igazi megpróbáltatás volt az új magassarkú cipőmben ácsorogva végighallgatni a hosszas beszédeket, ráadásul itt volt az a pont, mikor tudtam, a “jól csak a szívével lát az ember” közhelyt most aztán nem fogom megúszni. Így is lett. Magát a makettet ezek után nem volt sok türelmem végigtapogatni, meg a fotósok előtt szerepelni se volt kedvem, így aztán Andrissal pihenésként beültünk a kisbuszunkba.

Ja, igen, a kisbusz, na, erről még nem meséltem. Eredetileg ugyanis nem ezzel a járművel indultunk volna útnak, ám végül így alakult és ezt senki nem bánta. A Vakvezetőkutya-Kiképző Központ saját, feliratozott kisbuszáról joggal sejtettem, hogy igazi látványosság lesz, mivel a hátulján egy vakvezető hámban üldögélő gyönyörű zsemleszínű labrador mosolyog a járókelőkre. Andrissal ekkor, a pihenés perceiben sikerült is “tettenérnünk” néhány helyi gyermeket, amint éppen az autónkkal fotózkodtak. ?

A programsorozatot este a Ver-Deco Művészeti Kör “Tapintható valóság” című 3D textil technikával készült képeiből összeállított kiállítás megnyitója és a helyi látássérült gyermekek verses-zenés műsora zárta. Itt hallottam először a Csabáéktól hírből és a tábor utolsó estéjén már személyesen is megismert Endes-Ábrahám Ákost, a mindössze tízéves tehetséges versmondót, aki most kedves hangjával, gyönyörű magyar beszédével, vidám és értő versmondásával még jobban belopta magát a szívembe, mint a nyáron. A kolozsvári gyerekek által adott műsorban sorra csendültek fel azok a dalok, amiket a táborban a gyerekekkel együtt énekeltünk, egy-két szám alatt könnyes is lett a szemem, ahogy felidéztem a szép közös emlékeket. Valahogy mégis az volt az érzésem, hogy ott, a táborhelyen, a lépcsőn vagy a tűz körül ülve odaillőbbek voltak ezek a dalok, mint itt és most, ahol a közönség széksorokban ülve feszeng, rejtegeti zavarát vagy meghatottságát. Fájt ez a különbség, mert nagyon nem erre számítottam.

A műsor után a kiállítás képeit nézegettem. Néhányat egyszerűen képtelen voltam felismerni, de olyan is volt, ami annyira tetszett, hogy haza is hoztam volna. Csabáékat keresve kiléptünk a városháza udvarára, Andris pedig hamarosan a kabátommal tért vissza a kocsitól. Őszintén jólesett a figyelmessége.

Aztán az előző napi szűk körben ismét vacsorázni indultunk, kis társaságunk csak Arnival egészült ki. A kocsiban végre megszabadulhattam a magassarkúmtól, ettől őszintén megkönnyebbültem. ? Ja, szerintem Andris is, aki séta közben végre ismét felvehette a szokásos tempót velem is. ?

Megint elmúlt éjfél, mire ágyba kerültem. Ahogy arra számítottam, a sok élmény még jódarabig nem hagyott aludni, inkább a Facebook posztokat böngészgettem, találtam is egy összefoglaló cikket a napról.

Reggel nyolcra beszéltük meg az indulást, fél nyolcra Andrissal a közös kávét. Csodás reggel volt: hideg, de egy újabb derűs nap ígéretét hordozó. Gyönyörű út ígérkezett hazafelé. Gyönyörű és hosszú.

Szovátánál reggeli, Királyhágón egy spontán ebéd. Mintha tényleg nem akarnánk, hogy hazaérjünk. Én legalábbis nem nagyon akartam. Aztán az autópályán könyörtelenül kezdett rám szakadni az elválás üressége. Verssor-foszlányok jártak az agyamban, egy versé, ami még nem létezik. Illetve akkor még nem létezett. Küzdöttem a könnyeimmel és nem igazán értettem, miért.

“Láthatóvá tenni a láthatatlant.” Nem pontosan így volt valószínűleg leírva annak a látássérült ismerősömnek a posztjában, de a lényeg számomra ez. Nem a “láthatatlan” misztikumát erősíteni, hanem láthatóvá tenni mindazt, ami a látássérült embereket sokak számára még mindig láthatatlanná teszi. És nem, nem a látássérültek világát, hanem a látássérült embereket! Ha van nemes cél, amit kitűzhetünk október 15-én, a fehérbot nemzetközi napján, az ez. És hiszem, hogy minden kezdeti nehézség ellenére Székelyudvarhelyen ez a cél megvalósult, legalábbis jó úton indult el a város a megvalósulás felé. Láthatóvá váltak a vak gyermekek és felnőttek a fehérbotos városi sétán, láthatóvá vált a tapintható makett által a város a látássérült emberek számára, egyúttal pedig a látássérült emberek igénye is láthatóvá vált a megismerésre, a jelenlétre, a befogadásra és a részvételre.

Úgy emlékszem, az oktatási fórumon arról is beszéltem, hogy a fehérbot napjának egyik legfontosabb lehetősége, hogy mi alakíthatjuk a rólunk szóló közbeszédet, hogy mi kell megmondjuk, mit és hogyan mondjon rólunk a média, mit tegyenek értünk a döntéshozók, miben támogassanak minket a mecénások, miben van szükségünk segítségre és mi az, amiben önállóan is megálljuk a helyünket. Mert “semmit rólunk nélkülünk”!

És ezen az úton valami, illetve valaki számomra is láthatóvá vált. Megláttam egy emberben, egy munkatársamban azt a fantasztikus személyiséget, akit addig talán nem is sejtettem mögötte. Megláttam benne a végtelen természetességet, amivel úgy tud a segítőm lenni, hogy ezzel nem lehajol hozzám, hanem mellém áll és fölemel. Megláttam a végtelen alkalmazkodó képességét, amivel úgy van mellettem, hogy számomra gyakran szinte észrevétlen, miközben mindig ott van, amikor úgy érzem, szükségem van rá. Megláttam benne azokat a dolgokat, amik közösek bennünk, és azokat is, amikben tetszik, hogy annyira más, mint én. Elmélyült a bizalmam, ami talán már korábban is megvolt iránta, mostmár bátran elhiszem, hogy számíthatok rá. És azt is megláttam, hogy mindez talán sose alakult volna így, ha nincs ez a három nap. És hiszem, hogy a fehérbot napja erről is szól: úgy segíteni, hogy ne lehajoljunk, hanem a másik mellett álljunk, úgy segíteni, hogy az természetes legyen, úgy segíteni, hogy abban a helyzetben mindkét fél autonóm és kompetens félnek érezze magát, úgy segíteni, hogy az ne elsősorban a segítésről, hanem az együtt átélt és ezzel közössé váló élmény öröméről szóljon! Én most csupa ilyen segítséget kaptam, amit nem győzök újra és újra megköszönni!

(Németh Orsolya blogbejegyzése)