Farkashalmi Gyula 1941-ben született Szegeden, születésétől fogva látássérült volt, de kezdetben az erős színeket, fényeket, alakokat látta. Nagyon szegény családba született, édesapja vak volt, kocsmákban hegedült és kosárfonó volt. Édesanyja szintán látássérült volt, de nem volt teljesen vak. 1947-ben került Budapestre a Vakok Általános Iskolájába. 1954-ben műtötték mindkét szemét, igaz rosszul sikerült a műtétés és teljesen megvakult, de itt ismerkedett meg egy tanárral aki a több nyelven beszélt. Ő lett a mentora, biztatta, hogy tanuljon. Először az eszperantó nyelvet tanulta meg, majd eljutott az eszperantó nemzetközi kongresszusra ahol számos életre szóló barátságot kötött, ennek hatására kezdte tanulni a többi nyelvet is. Közben leérettségizett, utána az ELTE – BTK francia szakán tanult. Barátai hatására megtanult oroszul, olaszul, spanyolul, katalánul, portugálul, franciául, angolul, németül. Szerelem miatt tanult lengyelül és ukránul is. Háromszor nősült, nagy híve volt a női nemnek. Dolgozott telefon kezelőként, nyomdászként, majd fordítással és nyelvoktatással foglalkozott. Rendkívüli ember volt, végtelenül kedves, udvarias, igazi régi vágású úriember. Verseket írt, sajnos ezek nagyrésze elveszett. Ezen a linken elérhető pár verse.
Farkashalmi Gyula nem csak a látássérülteknek hanem mindenkinek példaképe lehet. Élő bizonyítéka volt egy életen át tartó tanulásnak, az életigenlésnek, és annak, hogy célokat lehet és kell kitűzni maguk elé és hogyan lehet azokat elérni.
A tudást senki sem veheti el tőlünk.
Saját temetésére írt verse:
Farkashalmi Gyula: Ha meghalok
Ha meghalok szórjatok szét.
Nem kell kereszt, elég az emlék
-ha lesz még
Vigyen a szél, legyek a földé.
Lelkem legyen a mindenségé
-örökké.
Ó rettenet, ó, titkok mélye.
segíts eljutnom fel a fénybe.