Jelen tanulmány elkészítésekor Katona Lajos: A vakok kolozsvári intézetének története 1900 -1920 között című történészi ígényű munkáját használtam föl -többek között- forrásmunkaként, amely könyv nem jelent meg forgalomba. A szerző a kolozsvári vakok iskolájának matematika tanára volt 1963 – 2003 között.

Történetünk úgy kezdődik, hogy 1898. szeptember 10-én  életét vesztette Genfben Erzsébet magyar királyné, miután egy Luigi Lucheni nevű olasz anarchista szíven szúrta őt. A világszép Sissi halála Magyarországot is mélyen megrázta, hiszen hosszú évszázadok után ő volt az első királyné, aki szeretettel érdeklődéssel és mély szimpátiával fordult a magyar nemzet felé.

Szvacsina Géza, Kolozsvár polgármestere így ír a kezdetekről (Szvacsina Géza: Jelentés a Vakok Klozsvári Intézetének I-ső évi működéséről, 1901):

“A gondolat akkor támadt, midőn végig futott az országban a lesújtó hír, hogy felséges királyasszonyunk, Magyarország védőangyala, imádott Erzsébet királynénk 1898. évi szeptember 10.-én Genfben gyilkos merényletnek esett áldozatul. Kolozsvár szabad királyi város közönsége másnap, vasárnap d.u .4 órakor tartott rendkívüli közgyűlést 393. számmal hozott határozattal, mély részvételének és kegyeletének kifejezést adva, kimondotta, hogy a felejthetetlen nagy királyné emlékére egy alapítványt tesz és annak részletes előterjesztését a tanácsra bízza (…) A város törvényhatósági bizottsága 1898. évi december 28.-án 480 sz. hozott közgyűlési határozattal kimondotta, hogy néhai Erzsébet királyné ő felsége emlékére az állam és a város segélyével társadalmi úton a vakok számára intézetet állít föl (…) 1899. évi április 4.-én tartott közgyűlésen lett megállapítva az intézet létesítésének programja és ezen a gyűlésen lett elhatározva, hogy írassanak össze az ország keleti részének vármegyéiben és városaiban levő és tanításra alkalmas korú vakok (…) 1899 év szeptember 10.-én elkészült Magyarország keleti részeiben összeírt és tanításra alkalmas korú vakok létszám kimutatása (…) Szomorú egy statisztika ez – írja Szvacsina Géza -, mert 470 vak növendékről szól, kik közül csak 38 részesül alig számbavehető házi oktatásban, de a többi 432 növendék teljesen elhanyagolt állapotban van szánalmas sorsára hagyatva” Ezt követően 175 olyan 14 év alatti vak gyermeket választottak ki, akik alkalmasak lehetnek a kolozsvári oktatásra, ezek szüleinek hivatalos felszólítást is küldtek. Olyan gyerekekről van szó, akiknek a vakságon kívül nem volt egyéb fogyatékuk.

Wittelsbach Erzsébet (Sissi) magyar királyné

A városi közgyűlés 1899. december 22-én elfogadta a kolozsvári vakiskola felállítására és működtetésére alapított felügyelőbizottság összes javaslatát, s felhatalmazást adott megfelelő helyiség kibérelésére. Az intézet alapszabályát 1900. március 27-én a vallás és közoktatásügyi miniszter jóváhagyta. Június 25-én a városi közgyűlés tudomásul vette, hogy az állami költségvetésben 3000 korona évi segélyt határoztak meg és irányoztak elő az intézet részére, s a kultuszminiszter, dr. Wlassics Gyula ígéretet tett egy szaktanerő kiküldésére. Így ősszel, 1900. október 15.-én, tíz beiratkozott vak növendékkel a minisztérium által Budapestről kirendelt Vucskits János szaktanár vezetésével a kolozsvári Honvéd utcában megnyílt a Vakok Országos Intézete. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól jóváhagyott, 8 fejezetből és 17 paragrafusból álló Alapszabály határozta meg a működési kereteket: “Az intézet célja a magyar állam kötelékébe tartozó, bármily nemzetiségű és vallású fiú és leány vak gyermekek közül felvetteket az elemi népiskolának megfelelőleg képezni és valamely iparágra kitanítani”. A képzés öt évig tartott, ebből három évben ipari oktatás is folyt.

Tehát Erdélyben Kolozsváron nyitotta meg először kapuit a Kolozsvári Vakok Országos Államilag Segélyezett Intézete 1900. október 15.-én, a Kolozsvár Szabad Királyi Város Tanácsának döntése és támogatása eredményeként. Az iskola 10 beiratkozott növendékkel a Kül Közép utca 24 szám alatti bérházban (ma Honvéd utca/Calea Dorobantilor) kezdte el működését. Pozsonyban 1825-ben, Budapesten 1826-ban Herodek Károly vezetésével, Bécsben 1804-ben, Párizsban 1784-ben Valentin Haüy vezetésével, Drezdában 1790-ben, Liverpoolban 1890-ben Edinburghban 1793-ban, Szentpétervárott 1806, Amszterdamban 1808, Münchenben 1836, Temesváron 1901-ben nyíltak meg a hasonló intézmények. 

„Mert a vakok kolozsvári intézetének rendeltetése az, hogy az erdélyrészi tanköteles, és tanköteles koron túllévő vakok intézete legyen, s mint ilyen, a vakok intézete nem menház, ahol a szerencsétlenek ellátásáról történik gondoskodás, hanem iskola, ahol a vak gyermekek rendes iskolai nevelésben részesülnek és emellett olyan iparra képeztetnek ki, amivel kenyerüket megkereshetik”.  (Kolozsvári Vakok Országos Államilag Segélyezett Intézetének Alapszabálya – 1900)

A Honvéd utcai ingatlan bérleti díját a kolozsvári városvezetés, a szaktanerő fizetését, lakhatási illetve egyéb költségeit a budapesti szakminisztérium finanszírozta. A diákok bentlakók voltak, kétharmaduk családja szociális helyzetéből adódóan semmilyen anyagi hozzájárulást nem tudtak biztosítani, tehát a lakhatását, étkeztetését és taníttatását a vakiskola kellett biztosítsa. Három diák családja viszont havi 8 koronával járult hozzá a gyerek étkeztetéséhez. 

Mielőtt közelebbről megnéznénk az iskolában folyó oktatás menetét, tegyünk pár distinkciót:

1. A Vakok Államilag Segélyezett Kolozsvári Országos Intézete nem volt állami intézet (1873 év folyamán “országosítják” – államosítják –  a Pesti Vakok Intézetét – 1873. évi XXXI. törvénycikk -, mellyel az állam az intézet vagyonával a felelőség és kötelezettségvállalást is országos szintre emeli). 
2. A kolozsvári intézmény a magyar államtól kapott ugyan évi 3000 koronát (ahogy a neve mutatja, államilag segélyezett), illetve a tanerők kiadásait és fizetését is a szakminisztérium vállata (vallás és közoktatásügyi minisztérium), de 
3. az állam mellet a kolozsvári intézmény fenntartói a szabad királyi város törvényhatósága (mai szóval, az önkormányzat), illetve az intézmény jótevői voltak. És nagyon fontos szerepet kap a Vakokat Gyámolító Országos Egylet is, melynek példájára 1907-ben létrejön az Erdélyrészi (Kolozsvári) fiókegylet is, az akkori kolozsvári vakok intézete igazgatójának, Schannen Péternek a vezetésével (dokumentumok szólnak arról, hogy az országos, illetve a kolozsvári egylet parázs vitába keveredett bizonyos pénzügyek miatt).

Az Alapszabály nagyrészt megegyezett az ugyancsak kolozsvári Siketek Intézetének alapszabályával, kivéve az oktatásra vonatkozó részeket. (A Siketek Intézetét 1888-ban nyitják meg Kolozsváron, 1890-es Alapszabályát csak 1893-ban véglegesítik a levéltári adatok szerint). Érdekes tény, hogy Kolozsvári Vakok Intézetének Alapszabályát módosítják a budapesti vallás és közoktatási miniszter kérésére. Dr. Wlassics Gyula két módosítást javasolt amit aztán a kolozsvári közgyűlés el is fogadott: 

a.) javasolja kitörölni az Alapszabályzatból a zene oktatását, mert tapasztalata szerint a zene a vakok megélhetését nem biztosítja. 

b.) a halmozottan fogyatékos gyerekeket is fel kell venni az intézmény diákjai közé, nem lehet kizárni egyéb fogyatékosságuk miatt a speciális oktatásból. (Újabb érdekesség, hogy elfogadták és megszavazták ugyan a miniszter úr két módosítási javaslatot, de ha elolvassuk az 1900-as évek intézményi belső szabályzatát, kitűnik, hogy nem tartották magukat hozzá: ének-zene oktatás folyt heti több órában is, illetve kizárólag látássérült gyerekeket és fiatalokat vettek föl  – 1913-1914 Évi Jelentés, Az Intézet Működésének Belső Szabályzata).

A Vakok Kolozsvári Intézetének Alapszabálya határozta meg az iskola tantárgyait is. Alapszabály 2. paragrafusa leszögezi, hogy “az intézetben a növendékek a szellemi kiképeztetést öt év alatt öt fokozatos tanosztályban nyerik, az ipari oktatás pedig 3 évig tart. A szellemi kiképeztetés egy előkészítő és négy elemi osztályban történik, és az oktatás a következő tantárgyakra terjed.

 A: (szellemi oktatás)

Hit és erkölcstan, 

Érzékeltető oktatás (beszéd és értelem gyakorlatok), 

Földrajz, történelem, természetrajz, természettan, alkotmány, egészségtan

Nyelvtan

Számtan

Írás olvasás latin betűkkel

Írás olvasás Braille jegyekkel

Ének

Torna

Kézügyesítő gyakorlatok (Női kézimunka)

B: (ipari oktatás)

Kefekötés

Nádszékfonás

Kosár, szalma és gyékényfonás”.

Kolozsvári Vakok Intézetének órarendje, 1914

A diákok felvételének körülményeit az intézet belső működési szabályzata írta elő. Csak olyan 8 és 14 év közötti gyermekeket vettek fel, akiknek nem volt a vakságon kívül más testi vagy szellemi fogyatékosságuk. Azokat, akik már valamilyen elemi osztályban képzést kaptak, 16 éves korukig felvették. 16 és 18 év közöttieket csak ipari tanfolyamra fogadták korlátozott számban. A növendékek lehettek bennlakók vagy kint lakók, nem volt kötelező tandíj, de a bennlakók étkezési hozzájárulást kellett fizessen, amennyiben lehetőségük volt rá (tápdíj). Szünidőben a növendékeket hazaengedték, s felhívták a szülők figyelmét, hogy gyakoroltassák a fiatallal az intézetben tanultakat. 1914-ig az évi jelentésekben 135 növendék neve bukkant fel. Ezek 47 vármegyéből jöttek, 22-en árvák voltak. A szülők kevés kivétellel a legszegényebb társadalmi osztályhoz tartoztak. Úgyhogy a havi tápdíjat is csak kevesen és késve fizették be. Az intézetnek állandó szemorvosa volt a neológ zsidó temetőben nyugvó dr. Mezei Sándor (1867–1933). Ő állapította meg a vakság okát és a látásminőséget. Itt tudjuk meg, hogy a növendékek 47 százaléka teljesen vak volt, 21 százaléka fényérzékeny, 2 százaléka ujjolvasó, valamint 30 százaléka nagytárgylátó. 

A Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézete tanügyi szempontból a mindenkori közoktatási minisztérium fennhatósága alá tartozott. A tanári kar tagjai a Budapesten 1897-től működő Vakok Országos Magyar Királyi Nevelő- és Tanítóképző Intézetben készültek fel a nagy hozzáértést igénylő pályájukra. A vakság okait, kezelését, megelőzését és a vakok gondozását egy külön tudományág, a tiflológia öleli fel. Ennek ismerője kellett legyen annak, aki a világtalanokkal akart foglalkozni. Emellett ismernie kellet a speciális didaktikai eszközök használatát és a speciális pedagógiai módszereket is. Állandóan képeznie kellett magát, hiszen ez a pedagógiai szakág nagyon fiatal volt ebben az időben, havonta jelentek meg új és új didaktikai módszerek, segédeszközök, pedagógiai módszerek.  

A gazdasági ügyeket a város által kinevezett 12 tagú felügyelő bizottság intézte, mandátumuk 5 évre szólt, de közmegegyezésre hosszabbították. Ennek elnöke a mindenkori polgármester. Anyagi ügyekben az intézeti igazgató a felügyelő bizottságnak alárendelt volt, annak intézkedéseit köteles volt elfogadni. A felügyelőbizottság képviselte az intézetet jogi szempontból. Határozatait szótöbbséggel hozta. Ez kezelte az intézet alaptőkéjét, a segélyeket, döntött a segédszemélyzet felvételéről és elbocsájtásáról, a növendékek felvételéről, az építkezésekről, s ellenőrizte a minisztériumtól jóváhagyott tanrend betartását. A felügyelőbizottság havonta legalább egyszer ülésezett. Az üléseket az elnök hívta össze, aki a bizottsági határozatok végrehajtását is ellenőrizte, ő vezette a levelezést és írta alá a pénzutalványokat. Az intézeti igazgató volt a bizottság előadója. Feladatkörébe tartozott az oktatók és a diákok ellenőrzése, a belügyek vezetése, az évi jelentések megszerkesztése. Az intézet tőkéjét a város főpénztárnoka kezelte, számadásait a felügyelőbizottság elé terjesztette, ez pedig a városi közgyűlés tudomására hozta. Végül a kimutatásokat a minisztériumba is felterjesztették.

Felügyelő Bizottsági tagok:

Szvacsina Géza, polgármester, elnök, majd “díszelnök”, magyar királyi udvari tanácsos, 1900 – 1914

Dr. Haller Gusztáv 1913-tól

Dr. Nemes Ferencz, városi tanácsos, aljegyző, majd előadó és jegyző 1900 – 1914

Schannen Péter, intézetigazgató, tanügyi előadó 1906 – 1914

Müller Lajos, az intézet tanára, jegyző 1913 – 1914

Balogh Károly tanár, református kollégiumi igazgató 1900 – 1914

Bíró Béla apátkanonok, plébános 1900 – 1905

Dávid Antal birtokos, 1900

Deáky Albert ügyvéd, 1900

Dobál Antal ügyvéd, 1900 – 1910

Dr. Eszterházy László városi főjegyző, 1903 – 1914

Báró Feilitzsch Arthur országos képviselő, királyi kamarás 1900 – 1905

Ferencz József unitárius püspök 1900 – 1914

Gajzágó Manó, tiszti főügyész, 1900 – 1907

Gámán Zsigmond, kereskedelmi és iparkamarai titkár, királyi tanácsos, 1900 – 1907

Grátz Mór, lutheránus lelkész, 1900 – 1907

Kiss Sándor, a Kereskedelmi Akadémia igazgatója, 1900 – 1913

Magyary Mihály, lapszerkesztő, 1900 – 1914

Dr. Óváry Elemér, tiszti főügyész, 1906 – 1914

Pollák Lajos felügyelő, 1900 – 1910

Salamon Antal városi tanácsos, 1900 – 1907

Sándor József országos képviselő, az EMKE alelnöke és főtitkára, 1900 – 1914

Szekula Ákos, az Adria Hitelintézet vezérfelügyelője, 1900 – 1914

Taritzky Ferenc, a Süketek Kolozsvári Intézetének igazgatója, 1900

Zemplén Lajos felügyelő, 1913 – 1914

Mielőtt továbbmennénk a korabeli kolozsvári vakiskola történetében, álljunk meg egy pillanatra és nézzünk körül egy kicsit a korabeli Kolozsváron.

Az 1867-es kiegyezést követően a Habsburg Birodalom átalakult Osztrák-Magyar Monarchiává, Erdély egyesült Magyarországgal ( Erdély a középkorban a Magyar Királysághoz tartozott, majd a 16. század második felétől több mint egy évszázadig Erdélyi Fejedelemség néven a magyar fejedelmek gyakorlatilag önálló államként kormányozták. A 17. század végétől a Habsburg Birodalom tartománya volt, nagyfokú autonómiát élvezve. 1867-től több mint fél évszázadig az Osztrák–Magyar Monarchián belül újra Magyarország szerves részét képezte ). Kolozsvár városi rangja 1870-től törvényhatósági városi rangot kap. Ebben az időszakban harminc évenként (majdnem) megduplázódik (!) Kolozsvár lakóssága. A népszámlálási adatok szerint a városban 1869-ben 26382, 1880-ban 29923, 1890-ben 32753, 1900-ban 49295 lakos élt. Az 1910-es etnikai arányok: 82% magyar, 14% román, 3% német. 34% református, 30% római katolikus, 15% görög katolikus, 11% izraelita, 4% ortodox, 3-3% evangélikus és unitárius. A lakosság növekedése területi növekedéssel jár: 1895-ben a város része lesz Kolozsmonostor is.

Kolozsvár, Fellegvár a századfordulón

A kolozsvári városfejlődés nagyon fontos tényezője a vasúti fejlesztés volt. Országszerte a vasút-menti városok forgalmi és városigazgatási központtá nőtték ki magukat, ahol értelemszerűen az iparosodás folyamata felgyorsult, a város lakossága pedig robbanásszerűen növekedett. 

A Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó vasútvonal építésének törvényét 1868. december 6.-án szentesítette a király, kivitelezését pedig Charles Waring angol vállalkozó nyerte el. Nagyvárad-Kolozsvár vonalat 1870. szeptember 7.-én, a Kolozsvár-Tövis részt 1873. augusztus 14.-én nyitották meg. Ekkor már vonat közlekedett Tövis-Brassó szakaszon is.

Az 1867-es kiegyezés után Kolozsváron megkezdődtek a városrendészeti és modernizációs fejlesztések. Kolozsvár ekkor Erdély harmadik legnagyobb települése volt a maga 26.000 lakosával. 1872-ben megnyitották az első tudományegyetemet, és a város hamarosan oktatási központtá vált. Az 1870-es évek második felében azonban nagyon nehéz éveken ment keresztük a város: kolerajárvány, tűzvész ás árvíz pusztított. 1880-tól azonban megkezdődtek a nagyobb infrastrukturális beruházások és fejlesztések: parkosították a Trencsin és a Karolina teret, átalakították a Főteret, megnyitották a Közvágóhidat és a telefonközpontot, illetve kiépítették a csatornarendszert és vízvezetékrendszert. 1905-re pedig Kolozsvárra is megérkezett a hőn áhított villamos közvilágítás. 1907-ben már 218 utcában 1416 villanyégő volt. 1878 és 1908 között a város kétmillió koronát fordított infrastrukturális fejlesztésekre. 1900-ban Kolozsvár Szabad Királyi Város 12.000 lakására 589 fürdőszoba jutott, ezzel országosan a második helyen állt Budapest után (!).

Kolozsvár, Nemzeti Színház, 1899

Kolozsvár, a régi Vigadó

A városi infrastruktúra szempontjából 1867 és 1914 között egy sor intézkedést, korszerűsítést hajtottak végre, amelynek eredményeként a város polgárainak élete európai szintre emelkedett. 1868-ban megkezdődött a telekkönyvi hivatal felállítása, amely 1869-re feltérképezte a város 150 utcáján lévő telkek, házak tulajdoni viszonyát. 1871-ben indították be az új közvilágítási rendszert, a légszesz-világítást. Az 1876-os új közigazgatási rendszer szerint Kolozsvár Kolozs vármegye központja lett. 1895-ben Kolozsmonostort a városhoz csatolták. 1894-től olasz vállalkozó építette ki a város csatornarendszerét, 1896. szeptember 11-re pedig elkészült a vezetékes ivóvíz-szolgáltatás. Ezt 1898-ban egy új vízgyűjtő kiépítése követte Kolozsvár és Szászfenes között, amelynek eredményeként 1901-től az új rendszer friss vízzel látta el a várost. 1892. november 27-én indították el az első telefonközpontot 62 előfizető számára, 1896-ra pedig már 350 előfizető használta a szolgáltatást. 1899 áprilisában átnevezik az utcák és terek egy részét, ekkor a városnak 224 utcája és tere volt. 1905-re elkészült a városhoz közel eső Hidegszamoson a villanyművek telepe és gyűjtőtava, amely 1906-tól a város 218 utcájában biztosította a közvilágítást. 1908-ig 120 utcát köveztek ki, a város területe pedig 1914-ben meghaladta a 1000 hektárt.

1893 májusától megindult a közúti vasút, amely az állomástól közlekedett a Főtérig, ahonnan a Monostori útra, illetve a Magyar utcába volt elágazása. Ezt 1902 nyarán felszámolták, mivel számos közúti balesetet okozott. 1896-97-ben épült fel Alpár Ignác tervei szerint az új vármegyeháza, 1897-ben a Házsongárdi temetőben a halottas kápolna, 1902-ben pedig a vasútállomás új épülete. A nagyméretű városrendezést dr. Haller Károly, Kolozsvár polgármestere 1884-86 között kezdte meg. Elsődleges célja a Főtér arculatának rendezése volt, ezért tervet dolgoztak ki a templom körüli házak lebontásáról. Dr. Haller kiegyezett a katolikus egyházzal, illetve a lebontandó házak tulajdonosaival, 1885-ben megkezdődött a bontás, amelyet 1890-re fejeztek be. Ezt követte a dísztér kialakítása. 1893-ban pályázatot írtak ki Mátyás király szobrának elkészítésére, amelyet Fadrusz János nyert meg. A millennium évében megtörtén az alapkőletétel, ugyanebben az évben a főtéri házak elé öt méter széles járdát, a templom köré pedig aszfaltozott korzót alakítottak ki, a szekérutat pedig gránitkővel rakták ki. Mátyás király szobrát 1902. október 12-én avatták fel.

1885-ben dr. Haller egy sor városrendezési intézkedést hozott: a Trencsin teret parkosították, ugyanitt megindult a pénzügyii és erdőigazgatósági palota építése, illetve felépült a közelben (a szomszédos Hunyadi téren) a katonai laktanya. Ugyancsak ebben az évben a város telket vásárolt a Wesselényi utcában a Szebenből Kolozsvárra költözött postaigazgatóság számára (1898-ra épült fel), elkezdték a város közvágóhídjának felépítését, illetve megerősítették a Szamos és a Malomárok partjait. Sajnos a város több pontján elrendelték a megmaradt várfalak lebontását a közlekedés javára. Ugyanakkor a város építkezési szabályzatot bocsátott ki: a városban építendő épületek tervezése és kivitelezésekor figyelembe kell venni a tűzbiztonságot, a közegészséget a városszépítést. A rendelet 1886. január 1-től lépett érvénybe. A városfejlesztést Albach Géza (1886-1898), majd Szvacsina Géza (1898-1913) polgármesterek folytatták. Munkásságuk alatt alakult ki a modern városi infrastruktúra, amelyre a polgármesteri hivatal több mint kétmillió koronát áldozott. Folytak az egyetemi épületek, a klinikák, az új iskolaépületek, az állami intézmények székhelyeinek építése, a Főtér pedig a magyar korona városainak egyik legszebb tere lett, mikor 1902-ben leleplezték Mátyás király lovas szobrát.

Kolozsvár, Mátyás király lovasszobrának avatása, 1902

A város növekedésével megnőttek a kiadások s egyben a városi költségvetés is. Az 1891-es költségvetési tervet közel 565 ezer koronára készítették, ám ez már az év folyamán 829 ezer koronára módosult. A különbséget a beruházások, az építkezések jelentették, hiszen a város 127 ezer koronát juttatott a posta és távirati palota építésére, míg 58 ezer koronát a katonai laktanya és kórház építésére. A városi költségvetés már a kilencvenes években meghaladta az egymillió koronát, 1910-re pedig elérte a 2,5 milliót. A közvilágítás száztízezer korona, az utcák karbantartása és felújítása száztizenötezer, a vízvezeték és csatornázás százötezer, az oktatási intézmények támogatása elérte a száznyolcvanezer korona kiadást. Természetesen a közművek és városi infrastruktúra díjai a költségvetés bevételeit is tekintélyes összegekkel növelték. 

A kiegyezés után a kolozsvári középosztály, az értelmiség lett a modernizáció hajtóereje. Kolozsváron nevelőintézetek sora, 1872-től pedig tudományegyetem működött, az 52 tanintézetben több ezer diák tanult. A város lakosságának közel egynegyede diák, tanár, tanító volt. Nemzetközileg híres tudósok tanítottak, az egyetemi könyvtár pedig a második legnagyobb volt a korabeli Magyarországon. Az infrastruktúrák kialakítása rányomta bélyegét a városi élet hétköznapjaira, a civilizációs vívmányok a lakosság életét is befolyásolták. A városi életmódot a mindennapi tevékenységek összessége határozta meg: az ösztönös és tudatos cselekvések, amelyek az emberi élet fenntartása érdekében történtek.

Kolozsvár, Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem (1940)

A polgári életet meghatározta a foglalkozás, a jövedelem és a rang   A kolozsvári polgárok élete radikálisan megváltozott. A városban 1897 januárjában vetítettek először mozgófilmet. Az első filmszínház 1906-ban nyílt meg, tulajdonosa Udvari András, aki a Wesselényi utcai Mezei Szállodában bérelt helységet. Udvari 1908-ban új filmszínházat nyitott a Ferenc József út elején, majd 1910-ben felépült a 17 lakást, 10 üzletet, illetve egy 600 férőhelyes filmszínháznak is helyet adó, Kappeter Géza által tervezett, Uránia palotája a Ferenc József úton. 1912-ben Janovics Jenő rendezett be filmszínházat a nyári színkörben. 1913-ban újabb mozi nyílt az Egyetem utcában, Sebestyén Dávid új palotájában. A szabadidő és az ünnepek alkalmával rendezett majálisok, táncmulatságok is nagy népszerűségnek örvendtek. A majálisok és nyári mulatságok egyik közkedvelt helyszíne a Lövölde kertje és épülete volt. Itt rendezték a polgári egyletek a századfordulón a „táncvigalmaikat”, hiszen az épület és a kert erre tökéletes helyszínt nyújtott. A szabadban volt két nagy kör alakú térség, egyenesre, keményre vert földdel. Petróleumlámpák, színes lampionok világítottak le a szépséges kolozsvári lányokra, amint sokszor mind a két köröndben, két bandával mulattak. Ha aztán igen hűvös volt az este vagy hírtelen eső támadt – ami a régi májusi időjárásban mindennapos volt –, bekerekedtek a nagy szálába s ott folyt a mulatság reggelig,  mulatóhely volt a XIX. század végén az Újvilág, amely a Diána – fürdő épületében működött, a Stadler-kert, a Reuter-kert vagy a Szegedi-kert. Az első világháború kitörésekor a kolozsvári polgár életvitele nagyban hasonlított a nagyvárosiéhoz.

A munka mellett nagy hangsúlyt fektetett a pihenésre, kikapcsolódásra, színházat, kávéházat látogatott, sétált a parkokban, kirándult. A polgári család életéből pedig nem hiányozhatott a sport és a mozgás öröme.

1872-ben Kolozsvár és Budapest törvényhozása megalapítja a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet. Az 1900 évek folyamán 63 (!) egyetemi épület készült el amelyekre a magyar állam ( ebből a költségtételből a kolozsvári városvezetés is erején felül kiveszi a részét, lásd a fentebb leírtakak) 9 millió aranykoronát költött. Csak az Egyetemi Klinikák épületegyüttese, amelyben a Kolozs megyei sürgősségi kórház működött, 3. 593.125 koronába került. A jelenlegi Babes-Bolyai Tudományegyetem központjának felépítésére a magyar királyi állam 2.500.000 koronát költött. A gyönyörű épüélet ünnepélyes felavatása 1902. október 13.-án történet meg.

Kolozsváron a Vakok Intézetének alapítását megelőzte a Siketek Intézetének felállítása 1888-ban. Már akkor fölmerült a vakok számára is egy intézet létesítése, de a város költségvetése egyszerre két intézmény felállítását nem tette lehetővé. 1893-ban a Külső-Közép (Honvéd) utcában saját épületet is kapott a Süketnéma Intézet. Berde Mózes, az unitáriusok nagy mecénása mindkét intézet felállításához jelentős összeget ajánlott fel: 10-10 ezer koronát.

De mennyit ért 1900.-ban 10.000 korona? 

A XIX. században világszerte fokozódott az ezüsttermelés. Az Európába áramló ezüst az ezüstalapú valuták leértékelődéséhez, válságához vezetett. A kiutat az aranyalapra való áttérés jelentette, mivel a fokozódó aranytermelés az addig túlzottan nagy értékkoncentrációjú fém árát csökkentette, így az olcsóbbá váló arany alkalmas lett a mindennapi fizetések lebonyolításához szükséges pénz verésére. 1891-ben Wekerle Sándor pénzügyminiszter terjesztette elő az aranyvaluta bevezetésének javaslatát. A koronaértéket Ausztriában az 1892. évi augusztus 2-i törvény, Magyarországon az 1892. évi XVII. törvény vezette be, ez a törvény hivatalossá tette az aranyvalutát. A hivatalos pénzintézet az Osztrák-Magyar Monarchia idejében, az 1878-ban alapított Osztrák-Magyar Bank volt. Ez a bank hozta létre 1880-ban az első olyan bankjegyeket, amelyeknek egyik oldala magyar, másik oldala német felirattal volt nyomva.

Anélkül, mélyebben belemennénk a gazdaságtörténeti fejtegetésekbe, egy pár dolgot elkerülhetetlenül meg kell említeni (ajánlom Dr. Danyi Pál egyetemi docens alapos és nagyon részletes munkáit). 

Két alapvető kérdésre kell választ kapnunk:

1. Hogyan lehet megállapítani az 1900-as évek elején Európában forgalomban lévő valuták erősségének rangsorát?
2. Hogyan lehetséges megközelítő pontossággal megállapítani, hogy az 1900-as aranykorona átszámolva ma mennyit is érhet. Magyarán: 1 aranykorona hány mai magyar forintot, lejt, vagy akár eurót jelent?

Az első kérdésre elég könnyen válaszolhatunk. A 19. század utolsó harmadában az országok többsége aranyalapú pénzrendszerre, ún. aranystandardra tért rá, amit még Anglia kísérleteztek ki 1821-től kezdődően. Ennek lényege, hogy az ország által kibocsátott valuta (a Magyar Királyság esetében az aranykorona) értékét a benne lévő, törvény által meghatározott tiszta aranymennyiség szabja meg. Egy 20 koronás pl. 6,09756 grammnyi tiszta aranyat tartalmaz, 1 koronára tehát ennek huszadrésze jut, ami a koronarendszer alapját adja más valutákhoz, a fonthoz vagy a német márkához képest. Ez a koronaérték elviekben kiterjed a váltópénzekre és a bankjegyekre is, hiszen az állam szavatolja ezek aranyra cserélését.

Az aranystandard óriási előnye, hogy az országok valutáinak egymás közötti váltóárfolyama könnyen számítható az aranytartalmak arányából. Ezt az arányt hívják aranyparitásnak. Ennek köszönhetően a valuták váltóárfolyamai, egészen az első világháború 1914-es kitöréséig szinte állandóak voltak. A Latin Érmeúnió (belga, francia és svájci frank, görög drachma, olasz líra) és az osztrák-magyar aranykorona értéke több mint egy évtizedig értéküket tekintve fej-fej mellett voltak Európában, és a korabeli legerősebb valutának számítottak (az osztrák-magyar pénzpolitika azon törekvése, hogy csatlakozzon a latin érmeúnióhoz, meghiúsult). 

A második kérdésre a válasz sokkal összetettebb. Legkézenfekvőbb megközelítése a problémának, ha összehasonlítjuk a korabeli árúk és szolgáltatások árait a mai, hasonló árúk és szolgáltatások áraival. Természetesen, így is hozzávetőleges és sokszor szubjektív képletet fogunk kapni, hiszen mind az áruknak, mind a szolgáltatásoknak más-más előállítási költségeiről és minőségéről beszélhetünk. De, mégha nem is tökéletes az összehasonlítás, ha az 1900-as évek eleji aranykorona vásárlóerejét és a mai magyar forint vagy egyéb valuta vásárlóerejét összehasonlítjuk, kapni fogunk egy hozzávetőleges értéket. Ha Dr. Gazdaságtörténészek szerint az 1900-ban bevezetett 1 aranykorona ma 3000-3600 forintnak felel meg (más tanulmányok 2000-4000 forintot említenek). Mellékelek egy táblázatot is, ahol nyomon követhető az aranykorona inflálódása is (1900-1908-1914-1924 évek élelmiszer árainak a változása mutatja az inflációt). Egy öttagú (két felnőtt, három gyermek) család heti bevásárlásához 1914 nyarán még elég volt 20 korona, 1916 közepén már 64 koronába került mindez, végül 1918 júniusában ugyanezért már 101 koronát kellett fizetni.A századfordulón a vas- és fémiparban, gépgyártásban, vendéglátásban 40-200 korona volt a havi bér, az államigazgatásban dolgozók pedig 600-1400 koronát is megkerestek. Eközben egy kiló kenyér 0,25, egy kiló pecsenyének való marhahús pedig 1,5 koronába került. Egy jómódú gyártulajdonos a Budapesti Hírlap, 1900. március 18-i számában úgy keresett apróhirdetésben feleséget, hogy biztos anyagi helyzetét hangsúlyozva feltüntette: 200 ezer korona vagyonnal bír.

Ugyanebben a lapszámban megjelent a másik véglet is: egy házassági hirdetés szerint “két intelligens leány komoly ismeretséget” keresett, ám mindössze 600, illetve 2000 korona hozománnyal. A felső tízezer vagyonát azonban már ekkor korona milliókban, de még inkább tízmilliókban mérték. A cukorgyáros bankár és földbirtokos arisztokrata, báró Hatvany-Deutsch Bernát például 10 millió korona örökséget hagyott fiaira, ami ma mintegy 36 milliárd forintnak felelne meg. 

A mellékelt táblázatban lévő adatok a Magyar Királyság egész területére vonatkoznak. Figyelembe véve a korabeli kolozsvári, illetve budapesti régiók gazdaságának különbözőségeit, az aranykorona vásárlóértékének az alsó határát 3000 forintban határozzuk meg.

Tehát, amikor Berde Mózes, az unitáriusok nagy mecénásának 10-10 ezer korona adományáról beszélünk (a Kolozsvári Siketek Intézetének, és a majdani Vakok Intézetének ajánlotta föl ezeket az összegeket), akkor kétszer 3.000.000 mai forintról beszélünk, és kétszer 400.000 mai lejről (1K = 3000 Ft = 40 román lej).

A következőkben látni fogjuk, hogy a Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézetét olyanok is támogatták, mint a nagytőkés Groedel testvérek (100.000 aranykoronával!), a Magyar Királyi Állami Sorsjáték ugyancsak több tízezer koronával. A vakok intézetének pénzügyeit nagyon pontosan könyvelték, és rendszeresen elszámoltak vele a támogatóknak, fönntartóknak, jótevőknek és a minisztériumnak. 

A Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézetének fenntartói státuszát az Intézet Alapszabálya határozza meg:

1.  A vallás és közoktatásügyi magyar királyi minisztérium, 1900-1914 között évente 3000 koronával támogatja az Intézetet, a tanerőt fizeti, szükség esetén kiutal még különböző segélyeket.

2. Kolozsvári szabad királyi város törvényhatósága, évente 1500 koronával támogatja az Intézetet, de rendkívüli támogatásokat is biztosít az Intézet számára.

3.  Az intézet támogatói (jóltevői), akik több kategóriába sorolhatók:

A.  alapítványtevők (ágyalapítvány tevők)

B.  alapítók

C.  pártolók

D.  adakozók

A.  Ágyalapítvány tevők azok lehettek, akik egy alapítványi hely évi szükségletének megfelelő tőkével, tehát minimum 6000 (18.000.000 forint vagy 240.000 lej) aranykoronával járultak az Intézet alaptőkéjéhez. Vagy akkor is, ha valaki évi 320 koronát állandóan és visszavonhatatlanúl leköt és biztosít az Intézmény részére. Ugyanis, a 6000 koronának éves kamata 320 korona volt (960.000 forint, vagy 12.800 lej), amely összeg egy diák egy tanévi ellátását fedezte. Ezek az alapítványok az alapító nevét vettek föl, Alapító Oklevelet állítottak ki a nevükre. Ilyen volt (1903-ban) a Groedel-féle Alapítvány 100.000 aranykorona (300.000.000 ft, 4.000.000 lej) alaptőkével (Groedel Zadik, Németországot megjáró máramarosi zsidó üzletember alapozta meg fiainak, Báró Árminnak, Bernátnak, és Br. Dr. Albertnek a szerencséjét úgy, hogy egy jó ideig maguknak tudhatták teljes Erdély területén a fakitermelés kizárólagos jogát). 1907-ben 26.000, 1908-ban 31.000 aranykoronát kapott a Kolozsvári Vakok Intézete a Magyar Királyi Állami Sorsjátéktól (az akkori lottó intézménye, nyereségének 15%át szociális célokra kellett fordítania. Az, hogy konkrétan mikor milyen ügyet támogat a szociális jutalékával, törvényileg nem volt meghatározva). Az Államsorsjátéktól kapott összegeket bankba helyezték, és csak a kamatokat használta fel a kolozsvári intézet. Alapítványtevők voltak még (1904-ben) Lészai Ilona, Lészai Ferenc magyargorbói nagybirtokos felesége (6000 kr.), Gróf Majláth Gusztáv Károly püspök (6000 kr), Gyulafehérvár Város Alapítványa (6000 kr), Dr. Náray Szabó Sándor (6000 kr), Barcsay Domokosné (6000 kr), özvegy Gróf Bethlen Gáborné (9000 kr), és a Népbank Alapítvány (6000 kr) is. Több alapítványtevőről nincs információnk. 

B.  Alapítóknak azok a személyek számítottak, akik a Kolozsvári Vakok Intézetének legalább 200 aranykoronát (600.000 ft, 8.000 lej) adományoztak. Itt kell megemlítenünk Berde Mózest, aki a majdani vakok intézetének 1887-ben letétbe helyezett 10.000 koronát (ugyanennyit adományozott a Siketek Intézetének is), amit 1900-ban évekkel kamatokkal együtt át is vesznek a vakok intézetének vezetői. Ez 11.250 aranykoronát jelentett kamatokkal együtt. De alapítók voltak özv. gróf Bethlen Gáborné, báró Offermann Győző, gróf Béldi Ákos, gróf Kirmayer Károly, Hegedűs Sándor, Szabó János, Majláth Gusztáv erdélyi római katolikus püspök, Bulyovszky Lilla színésznő, gróf Teleki Árvéd és a Lészai család, Barcsai Domokos, Székely József (1193 koronával), Magyar Királyi Dohánygyár Kolozsvári Alapítványa (709 kr.), Erdélyi Bank és Takarékszövetkezet (1899,1900,1901-ben évente 300 kr.), Kulicka Jenő hagyatékából 1000 korona hozzájárulással, Szvacsina Géza, Dombrády Gyuláné (1000 kr), az Únió Páholy (200 kr), özvegy Mike Józsefné hagyatékából 500 koronával. És még sokan mások. 1899 – 1912 között 53 alapítót jegyeztek a kolozsvári Intézet vezetői, 27.568 korona (82.704.000 ft, vagy 1.102.720 lej) támogatási összeggel.

C.  A pártolók  középosztályból kerültek ki, kereskedők, kisbirtokosok, hivatalnokok, tanárok, iparosok. Hat évre kötelezték magukat, hogy évi 4 koronát adományoznak a Kolozsvári Vakok Intézetének. 1900-1914 között minden évben, kisebb módosulásokkal, ugyanaz a 274 név szerepel a pénzügyi beszámolókban, ami számszerűen 14 év alatt 15.344 koronát (46.032.000 ft vagy 613.760 lej) jelentett. Támogatók a teljesség igénye nélkül: Bíró Béla apátplébános kanonok, Balogh Károly tanár, Dávid Antal birtokos, Deáky Albert ügyvéd, Dobál Antal ügyvéd, báró Feilitzsch Arthur képviselő császári és királyi kamarás, Ferencz József unitárius püspök, Gajzágó Manó tiszti ügyész, Gámán Zsigmond kereskedelmi és iparkamarai titkár, Grátz Mór evangélikus lelkész, Kiss Sándor kereskedelmi igazgató, Magyary Mihály lapszerkesztő, Pollák Lajos  felügyelő, Szász Domokos református püspök, Sándor József  képviselő, az EMKE alelnöke és főtitkára, Salamon Antal városi tanácsos, Szekula Ákos, az Adria Biztosítóház kolozsvári vezérfelügyelője.

D.  Az adakozók segítségét főleg a nagy gyűjtési akciókban vették igénybe, adakozó ládákat helyeztek ki, „perselyeztek” a sok kicsi sokra megy elv alapján, de elfogadtak minden olyan adományt (használati eszközöket, hangszereket, tanszereket), amit használni vagy hasznosítani tudtak az oktatás folyamán vagy az intézetben. Adakozók lehettek személyek, intézmények, hagyatékok, perselygyűjtések, alkalmi gyűjtések.

A Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézete rövidesen saját otthonhoz jutott: a Süketnémák Államilag Segélyezett Országos Intézete Honvéd utcai telkének Zápolya utca felöli végében emelték az új, Gyalus László tervezte épületet 1902–1903-ban, 100.000 korona költséggel. Az Erdélyrészi Építőtársaság nyerte meg a kivitelezési pályázatot. 1903. őszétől itt, a Zápolya utca 17/b szám alatt folyt az oktató-nevelő munka. Az egyemeletes épület alagsorában kialakítottak szolgalakást, földszintjén pedig igazgatói lakrészt. A földszinten 12 lakószoba, 2 konyha, 2 fürdőszoba és 5 vízöblítéses árnyékszék volt – ezekből feltételezhetőleg 3 szoba, 1 konyha, 1 fürdőszoba és 1 árnyékszék az igazgatói lakást képezte. Az emeleten 27 lakószoba, 4 konyha, 5 fürdőszoba és 8 árnyékszék létesült. A diáklétszám gyors növekedése már tíz év múlva szükségessé tette a bővítést, újabb épület emelését. 1913-ban az intézet vásárol egy két hektáros ikertelket a Honvéd utca 23-25 sz. alatt 96.000 koronáért, a magyar kormány az építés céljára elkülönít 380.000 koronát az állami költségvetésből. 1914-ben megkezdték egy új – Hajós Alfréd tervezte – kétemeletes épület felhúzását. Azt remélték, hogy az 1915/16-os iskolai évet már új épületben kezdhetik meg. 

Közbeszólt a világháború, s az új épület a földszint és az első emelet táján félbemaradt. Közben a Zápolya utcai (ma Traian Mosoiu) épületet is lefoglalták hadi célokra, amelyből kórház lett – a világháború után a román rezsim ortopédiai kórházként működtette (a mai napig is működik ez a kórház). Az új Honvéd utcai épületet 1925-re fejezték be, s abban indították be a vakok román nyelvű (és csak román nyelvű) oktatását. A Honvéd utcai saját vásárlású telek és a rajta lévő félig befejezett épület a Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézetének saját célvagyona: 1 hold és 335 négyszögölről van szó, amihez egy 1292 négyszögöl méretű gyümölcsös is tartozott. Fontos kihangsúlyozni, hogy ennek a célvagyonnak a telekkönyvi bejegyzése, az adásvételi szerződése a mai napig megtalálható levéltári archívumokban. Náray-Szabó Sándor miniszteri tanácsos, későbbi államtitkár 340.000 pengőt biztosított a költségvetésből, ehhez jött még a vakok alapjából 300.000 pengő az adásvételhez, amit a vakok intézetét felügyelő bizottság gyűjtött össze és gazdálkodott ki 13 év alatt az intézethez érkező adományokból, felajánlásokból.

1914-ben a vakok intézete, mint jogi személy, az állami segítséggel (380.000 korona) együtt, több mint 642.000 korona célvagyonnal (1.926.000.000) ft, 25.680.000 lej) rendelkezett, amiből 70.000 korona az állam által átvállalt adósság volt. 1938-ban (vagy még előbb) ez a vagyon egy tollvonással eltűnik.

Az első világháború kitörését követően, egy éven belül már jelentkeztek a gazdasági válság jelei, élelmiszer hiánnyal, gazdasági megszorításokkal. A Kolozsvári Vakok Intézetének felügyelő bizottsága elrendelte az élelmiszeradagok mennyiségének csökkentését. Az intézet növendékei éheztek. A Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézete heti étrendjének módosító javaslata 1915 – 1916:

“A mai rendkívüli viszonyokra való tekintettel. Az újonnan megállapított étrend szerint a növendékek hetenként csak kétszer, és pedig csütörtökön és vasárnap délben kapnának húsételt, vasárnap este szalonnát, a többi napokon pedig délben főzelék, vagy leves és főtt tészta vétetik az étlapra. Mivel a tej is drága, hetenként négyszer kapnak reggeli tejet, a másik három napon kömény levest, viszont ilyen napokon este tejes ételt veszünk fel az étlapra. Ilyen összeállítás mellett négy napon át az esti adag kenyeret is meg lehet takarítani” (Dr. Nemes Ferencz, felügyelő bizottsági jegyző, Kolozsvár, 1915. augusztus) Az intézet egyik tanára elfog egy levelet, amit az egyik növendék ír a szüleinek Klein-féle domború írással, és szlovákul panaszolja, hogy “úgy éhezik, mint egy kutya…küldjetek rétest, szalonnát, lekváros kiflit, almát, kenyeret, hagymát, pogácsát és sajtot. Amit írok, arról ne írjanak”. Természetesen, a diáknak semmilyen bántódása nem esett, diszkréten kezelték az ügyet. Ugyancsak fennmaradt egy kétségbeesett feljegyzés, amit a Kolozsvári Vakok Intézetének az igazgatósága küldött a felügyelő bizottságnak. Részletesen elmondja az igazgató, hogy hiába emelte meg 7 koronával az egy főre jutó élelmezési fejadag költségét az intézet, a növendékek elé kerülő étel sokszor minősíthetetlenül rossz és nagyon kevés. Sokszor romlott tejből készülnek a tejes ételek, reggelire savanyú tejet szolgálnak fel. “Intézeti kertemben egyes növendékek megették a káposztát. Kivették a földből a téli retket, murkot, karalábét. Felszedték a rothadt almát, s mindezt azért tették, úgy mondták, mert éhesek” – panaszolja az igazgató. “A tekintetes felügyelő bizottság a heti négyszeri húsételt az élelmezőnővel történet előzetes megállapodás után kétszerire redukálta, ugyancsak tíz dekás adagokkal. Ezzel előnyt nyújtott az élelmezőnőnek. Dacára ennek, valamint annak, hogy a kitűzött marha és disznóhús helyett, hetenként egyszer lóhúst ad. A lóhús ellen nem szólamlok fel, mégis az adag nem megfelelő nagyságúak és oly kemény állapotban tálaltatnak föl, hogy sem szétvágni sem megrágni több növendékünk nem tudja” (Kolozsvár, 1915, szeptember 13. Schannen Péter, igazgató). 

De az oktatás tovább folyt, a nagyon nehéz körülmények ellenére is, mint ahogy minden egyes bentlakásos oktatási intézményben így történt. A növendékek egy komoly szelekció után kerülhettek be az iskolába, és kizárólag olyan gyerekeket és fiatalokat vettek fel, akik csak látássérültek voltak, egyéb fogyatékkal nem rendelkeztek. Ennek két fő oka volt: egyik, hogy az intézmény befogadó képessége kicsi volt, ezért is kezdték el a  Honvéd utca 23-25 sz. alatti telken a Hajós Alfréd által tervezett új intézmény építését, abban a  reményben, hogy az 1915/16-os iskolai évet már új épületben kezdhetik meg. A másik ok lehetett, hogy a vakoktatás, szakszóval a tiflológia, abban a fejlettségi állapotában volt, hogy a társadalom egyelőre elvárta az eredményeket, azt, hogy a vakoktatás bizonyítson. Az előzőekből láttuk, hogy a Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézetét milyen hatékonyan finanszírozta a polgárság, a nemesség. A tiflológus szakembereknek, az igazgatóknak, a felügyelő bizottságnak volt egyfajta morális kötelezettsége a társadalom felé, bizonyítaniuk kellett, hogy a vakokat valóban lehet oktatni, és meg lehet őket tanítani olyan szakmákra, melyekkel meg tudják keresni a kenyerüket, önfenntartókká válhatnak. 1900 – 1914 között hatvannégy vármegyéből negyvenhétből 135 növendék fordult meg a Kolozsvári Vakok Intézetében. A szülők társadalmi helyzetébő adódóan a diákok túlnyomó része nem tudta fizetni a havi 24 korona (1900-ban még csak 8 korona, az infláció eredményeként ez 1914-re 24 koronára emelkedik) ellátási illetve tápdíjat. Ugyanebben az időintervallumban 23 tanár illetve oktató tevékenykedett az intézetben. Egy részük rendes tanári státusszal működött, egyetlen kisegítő tanár és egy óraadó szerepel a nyilvántartásokban. A hitoktatók képezték a külön kategóriát, egy kivétellel mind lelkészek voltak: római katolikus, református, evangélikus, ágostai evangélikus. Az ipari képzőben iparosmesterek oktattak.

Az intézet tanszertárának a nagyon pontos leltára is vezetve volt. 1900-1914 között az intézet mintegy 8526 koronát költött tanszerekre (341.040 lej, 25.578.000 ft.). Nem tartoznak ide az adományokból származó tanszerek, hangszerek, és egyéb hasznos didaktikai vagy napi használati eszközök.

Az intézet könyvtára már az 1910-es években világhírű volt. A tanári könyvtárhoz tartoztak elsősorban az állandóan frissülő gyógypedagógiai, tiflopedagógiai, szakmódszertani, didaktikai kiadványok, a Vallás és Közoktatási Minisztérium hivatalos kiadványai (az úgynevezett “vezérkönyvek”), melyek modellt és mintát nyújtottak a tanároknak, pedagógusoknak, de ide tartoztak az egyéb pedagógiai és pszichológiai szakkönyvek, folyóiratok, periodikák is. Olyan érdekes szakmunkák és unikumok is megtalálhatóak voltak a könyvtárban, mint Alexander Mell, Ranschburg Jenő, Keller Helén, Herodek Károly kiemelkedő szakmunkái, a testvéri intézményektől megküldött “Évi jelentések és értesítők”, amelyek értékes forrásanyagok voltak. Ezeken kívül a tanári könyvtár számos helyi és országos napilapot is rendelt. A korabeli nyugat-európai testvérintézmények leirataiból tudjuk, hogy a Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézetének igen figyelemre méltó, mind minőségében, mind számában unikális és híres szakkönyvtára volt. 

Ezt az egyedi lelki-szellemi vagyont az 1950-es évek elején kihordták az udvarra az új rezsim birtokosai és egyszerűen meggyújtották.

A XX. század elején Magyarország területén a Braille könyvek sokszorosítása csakis egyetlen módon történhetett: kézi átírással (napjainkban rendelkezésre állnak nagy teljesítményű digitális Braille-nyomtatók). Voltak olyan önkéntes úri-kisasszonyok és úriasszonyok, akik önkéntesen vállalták ezt a nagy figyelmet és türelmet kívánó feladatot, és hosszú időn keresztül lelkesen végezték. Ilyenek voltak például Purjesz Olga, Wandtner Marianna, Borosnyai Katalin, Csipkés Margit, és mások. Később az átírási munkába bekapcsolódtak a Kolozsvári Vakok Intézetének idősebb növendékei is. Fontos tény, hogy pontíráshoz használt papír sokkal vastagabb a normál, nyomtatásra alkalmas papírnál: egy átlag méretű, normál síkírásos oldal Braille írásra való átírásakor 3-4 pontírásos oldal keletkezik. Tehát egy 200 oldalas normál könyv Braille írással átlagosan 700 oldalt tesz ki. 1914-ig követett könyvtárosi katalógusokban több mint 637 kötetet találunk és 628 füzetet (periodika). Ezek túlnyomó hányada Braille írással is elérhető volt, ami igen nagy helyet igényelt, ha figyelembe vesszük a síkírás és a pontírás közötti előbb említett különbségeket.

Tehát, visszatérve a történethez, az 1913.-as év “tendereztetése” után, amelyet a Hajós Alfréd vezette tervezőiroda nyert el, 1914-ben elkezdődik az intézet új épületének építése, de a háború alatt csak lassan haladnak, egy emelet készülhet el, a munkálatok leállnak. A Zápolya utcai épületet katonai célokra lefoglalják, ahol a román hatalomátvétel után megnyílt a mai napig is működő Ortopédia Kórház. A félbemaradt Honvéd utcai épületet 1925-ben fejezték be a román hatóságok, ekkor indult újra a vakok oktatása, immár kizárólag román nyelven. 

A Hajós Alfréd tervezte Kolozsvári Vakok Intézetének épülete. A mai napig vakok iskolájaként működik, román nyelven.

1933. február 23.-án a „Principesa Elena (Helena hercegnő) népjóléti intézet, a román hatalomátvétel után sokáig működő anya- és csecsemővédő intézet elődje a kolozsvári járásbíróságtól, mint telekkönyvi hatóságtól kérte az 1 hold és 335 négyszögöl területű ingatlannak és a rajtalévő épületnek a saját nevére való áttelekkönyvezését. Ez az áttelekkönyvezés 1938. március 8-án 2437. szám alatti végzéssel meg is történt. Ezt megelőzte egy igen fontos jogi aktus: a vakok kolozsvári intézete az oktatási minisztérium fennhatósága alól az egészségügyi minisztérium hatáskörébe került át. A Vakok Kolozsvári Államilag Segélyezett Országos Intézetének jogi státusza megszűnik, a tetemes vagyon átöröklődik, nyomtalanúl eltűnik. A jogi státusz megszüntetésével sokkal könnyebb volt az anya- és csecsemővédő intézetet rátelepíteni a vakok intézetére s ezzel, valamint egyéb közigazgatási intézkedéssel megszüntettek minden történeti jogot, ami a Vakok Kolozsvári Intézetét körülbástyázta. 

1914-ben a vakok intézete, mint jogi személy, az állami segítséggel (380.000 korona) együtt, több mint 642.000 korona célvagyonnal (192.600.000 ft, 25.680.000 lej) rendelkezett, amiből 70.000 korona az állam által átvállalt adósság volt. 1938-ban (vagy még előbb) ez a vagyon egy tollvonással eltűnik.

Vagyoni helyzet, 1914

Az intézetet 1920-ban átveszi a román államhatalom, az intézet oktatási nyelvét azonnali hatállyal és kizárólagos jelleggel románra változtatja az új rezsim, ezután Institutul de Orbi din Cluj (1920–1935, Vakok Kolozsvári Intézete), illetve Aşezământul pentru Asistenţa Orbilor (1935–1940, Vakokat Segítő Intézmény) az elnevezése. Az 1940-es felszabadulást követően négy évig a Vakok Állami Intézete nevet viselte, majd 1945-ben visszakapta 1940 előtti nevét. 1951 és 1958 között Şcoala Specială de Orbi (Vakok Speciális Iskolája), 1958-tól 1978-ig a Şcoala Medie Specială pentru Orbi (Vakok Speciális Középiskolája), azután Şcoala Generală Specială pentru Orbi (Vakok Speciális Általános Iskolája) a hivatalos neve. 1990 óta Liceul pentru Deficienţi de Vedere (Látássérültek Líceuma) az elnevezés. 

A második bécsi döntést követően a felszabadult 11 akkori vármegyében a katonai parancsnokságokat utasítják a vak és gyengénlátó gyerekek és fiatalok összeírására (minő luxus és mennyire magyar virtus, hogy az akkori honvédség a látássérült gyerekek ügyeivel foglalkozik!). A honvédparancsnokságok által készített statisztikák szerint 52 hat-tizenkét éves, 38 tizenhárom-tizennyolc éves világtalan fiút és leányt tartottak számon, a vakok intézetében 31 vak fiú volt. Ez összesen 121 hat – tizennyolc éves vak fiú és leány, a 18 évesnél idősebb fiatalokról nincsenek adatok. A Vakokat Gyámolító Országos Egylet újra aktiválja magát, újra életbe léptették az Egylet és az Oktatásügyi Minisztérium között létrejött szerződésekbe belefoglalt kötelezettségeket és jogokat. A felszabadulás utáni időszakban az intézet előző jogi státuszát a magyar közigazgatási (néha egymásnak ellentmondó) rendeletek miatt nem sikerült visszaszerezni, a vakok oktatása azonban újraindult.

Az ország halaszthatatlan és sürgős gazdasági, politikai, morális újjáépítése nem biztosított annyi energiaforrást, hogy jogilag és közigazgatásilag helyreállítsák a kolozsvári Vakok Iskolájának régi jogi státuszát. 

Az 1945 utáni román iskolavezetés eltüntette, kidobta, elégette és megsemmisítette a régi hivatalos magyar nyelvű iratokat a kuriózumnak számító és felbecsülhetetlen értékű, szakkönyvekből álló hatalmas könyvtárral együtt. Istennek hála, nem végeztek hatékony munkát, még az 1980-as években is lehetett találni az intézet hátsó udvarrészeiben elüszkösödött, de még olvasható dokumentumokat. Az itt leírt információk egy része is a megtalált, a teljesen el nem pusztított dokumentumokból származnak.

Az Erdélyi Magyar Látássérültekért Egyesület azon dolgozik, hogy újraindulhasson a vak és gyengénlátó gyerekek speciális, magyar anyanyelvű oktatása Erdélyben. Meggyőződésünk, hogy szakmával, diplomával, tehát perspektívával rendelkező erdélyi látássérültek közössége képes lesz egy olyan minőségű kulturális, gazdasági és civil önszerveződésre, mely példaértékű életmodell lehet miden látássérült számára. 

Ha Ön is egyetért ezzel a törekvéssel, támogassa munkánkat, céljainkat, az erdélyi, pártiumi, bánsági magyar látássérült gyerekek, fiatalok jövőjét az alábbi linken. Idén 101 éve szűnt meg számukra az anyanyelvi oktatás lehetősége. Ne hagyjuk, hogy így maradjon!

MAGYAR VAKNAK MAGYAR ISKOLÁT!

KÖSZÖNJÜK, Braille írással

ISTEN FIZESSE!